Cuni, avagy a dolgozó nő gondolkodik

Mint ígértem, írok kicsit a munkáról illetve inkább arról, ahogy gondolkodik. Lehet sok mindent mondani, de gondolkodik, nem tudok rá jobb szót.

A terápiás munka általánosságban úgy kezdődik, hogy a kutya és a gyerekek/résztvető emberek köszöntik egymást. A kutya sorba megy, minden gyerek köszön neki és megsimogatja. Munkája válogatja, de van hogy csak simán körbe kell menni van, hogy üdvözlésként pacsit is kell adnia. A lényeg a lényeg, hogy a kutya tudja hogy ez az eleje és érzi ennek a rendszerét is. A második vagy harmadik személytől általában már nem is kell szólni, hogy mit csináljon, csinálja automatikusan.

Egyszer egy egyetemi bemutatón történt a következő eset, 4 felnőtt egyetemi hallgatóval próbáltuk ki a fentebb említett köszöntést. A kutyám ment sorba, tudta a dolgát és a 4. hallgatóhoz érve hiába kérte a hallgató a pacsit, Cuni nem akaródzott szót fogadni. Igen ám, a hallgató egy iskolai padon ült a kutyához mérten elég magasan. Amint felállt vagy leguggolt az illető, már Cuni is tudta, hogy mit kell csinálni. Persze ha rásegítek megcsinálta volna ennek a 4. emberkének is, hisz a parancsszó az mindig parancsszó. De mennyire ,,megzavarta", hogy nem a szokásos magasságban van a másik fél.

A múlt heti eseményekből.... Cuni ült és vele szemben állt egyszerre egy gyerek, kezében egy kiskanál és rajta a jutifali. A gyerekek egyenesen pályán végighaladtak egyensúlyozva, nehogy a jutifali kiessen a kanálból. A végén Cuni levehette a falatot és megehette. Így ment ez szépen végig.
Jött a következő feladat, a gyerekek és a kutya kiindulási pontja ugyanaz, mint az előző feladatnál. A kétlábú lurkó egy babzsákot dob a kutyának, akinek vissza kell hoznia. Igen ám, Cuni sietne izgatottan az aprótalpú felé, majd a babzsák repül a levegőben(nem az ijedtésgtől :D hanem a kisgyerek már végzi a feladatot) és Cuni megtorpan. Ott a gyerek, ott a keze és valami hibádzik, mert most nincs kaja. Amint szóltam, hogy hozza a babzsákot elindult, de kissé csalódott volt. A második dobástól már kapcsolt, hogy már váltottunk feladatot és továbbra is lelkesen hozta a babzsákokat, nem hiányolta a falatokat.

Nyilván ránézésre ezek hibázásnak tűnnek, de ahogy felismeri a rendszert, a dolgokat és a változást az nagyon klassz. A kutyák nagyon jó megfigyelők, de nagyon rossz általánosítók. De a beltéri terápiás helyzetekben általában egyformán jól működik, ha előtte van ideje felkészülni az ottani környezetből és fel tudja térképezni gyorsan a terepet.
Baaaaaaaaaahhh, mondanék valami cifrát, úgy megnézetnék egy ilyen órát a volt gazdáival. Bár csak akkor lenne még különlegesebb, ha látnák a kezdeti közös éveink rövidített videóját is. Mert szerintük tök okos volt a kutya akkor is, csak épp gyakorlatilag nem tudott semmit a kutya. Viccet félretéve én nagyon hálás vagyok, hogy ingyen és bérmentve kaptam ezt a kutyát és hogy így feltunningoltam. De azért tényleg megnézném a fejüket, ahogy Cuni a sérült gyerekek között van. Akárhogy is nézem, de ez mindig megindító. Akkor is ha más kutyáját látom dolgozni hasonló szituációban.

A terápiás foglalkozás az egyike a legérzelemtelibb foglalkozásoknak. És akkor az egyik kedvenc Arisztotelész idézetemmel zárnám soraimat:
,,Educating the mind without educating the heart is no education at all. - Ha az elme oktatását a szív oktatása nélkül végezzük, azt nem nevezhetjük egyáltalán oktatásnak."

Kiscsikó

Állapotom: nyihogó és futkározó kiscsikó szeretnék lenni a réten, már kerek 7 napja. Nem tudom, hogy van-e köze a szülinapomnak hozzá avagy nincs. De érzek hozzá elég energiát, hogy megfeleljek ezen nemes ,,szerepnek". Még a szövegem is tudom: NYIHHUÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ és NYIHUHÚÚÚÚ. És amúgy teljesen jól vagyok nem kell a mentőket tárcsázni :)

Azt hiszem a gyermeki énem most jön elő, gyerekként sok minden gyerek dolog nem tetszett nekem, olykor talán túl komoly gyerek voltam, de most....most pótolni kezdtem és szeretném is. Az iskolapad mindkét oldalát megszerettem, bár pl. egyetemre járni azért alapvetően mindig szerettem, de az általános és középiskola nem volt épp a kedvencem. Ha választhatnék nem lennék gyerek, szeretem azt, hogy felnőttem legalábbis a személyim szerint, mert se külsőleg se belsőleg nem látványos a változás :-D Öntudatra vagy mi a szöszre leltem ;)

Mindig dicsérem a Cunit, hogy milyen klassz kutya lett nagyi korára és ha párhuzamot kéne, akkor tudnék vonni. 17 voltam mikor Cuni a kutyám lett másfél évesen. Talán mindketten egyformán elveszettek lehettünk a világban, mint két kamasz lány, lázadtunk egymás ellen. Cuni nem akarta amit én, én meg nagyon tudtam mit akarok, csak azt nem, hogy miként érjem el. Mint a totó lottón én úgy próbáltam a különböző tanítási technikákat és amúgy elég kitartóan is, de valahogy idő kellett nekünk. A nagy választ az idő és türelem hozta meg.

Legutóbb a tömegközelekedésen mondta valaki, hogy milyen jó, hogy mi egész nap együtt vagyunk (Cuni és én, hogy ő terápiás kutya én meg a gazdija vagyok). Igen, jót mosolyogtam, hogy néha mennyire nem vagyunk együtt eleget. De mégis jó, hogy ezt gondolják rólunk, az alapján hogy ránk néznek. Dicsérik, hogy milyen okos, közben csak azt látják, hogy épp ül a metrón, ami valljuk be nem a leglátványosabb bizonyítéka a tudásának.

Hogy kicsit meséljek a munka közbeni gondolkodásáról és fejlődéséről is…..no inkább erről írok egy új bejegyzést ;)

Át(változás)

Változnak, változtok, változunk, változik, változol....változom.

A minap is olyan dolognak örültem, ami nem kicsit röhejes, pedig az örömöm őszinte volt. Esős idő egész nap, egy hete nem szedtem a kutyák után csomagokat, korán sötétedik már, el kéne indulni és felfedezni az udvart. Beöltözöm a művelethez, felkészültem a legrosszabbra, hogy mennyi ideig kell kinn dolgozgatnom az üggyel és csodák csodája a meglepetés, hogy Pöpi kutyám emésztése javult és az egész heti adaggal még így vizes időben is könnyedén végeztem. Már biztos, hogy a kukás emberek nem mennek tőlünk el üres kézzel :D Jó kis ráhangoló ez a mai blogomra, tudom :D :D :D De csak ezek után jön a tartalmasabb, aki az első részt kibírta, olvashatja tovább.

Vannak dolgok, akadályok amelyeket jobban veszek, mint korábban. De vannak olyanok is, amelyeket nehezebben tolerálok vagyis inkább azon filózom, hogy akarom-e tolerálni. Ugye nesze neked szabad akarat, ha akarnám tudnám, ennyi a kulcsa a kérdés, hogy szeretnék-e kulcsot használni :)

Cunival voltunk dolgozódni, csutakosra áztunk, de nagyon klassz volt a néhány ovis korú gyermek között. Minden egyes ,,munka" után csodálom ezt az egész életet, hogy milyen csodás és furcsa. És annyira, de annyira feltöltődöm érzelmekkel, hogy egy város mobilkészletét lehetne tölteni rólam :-D Nagyon jó dolog adni, de úgy hogy közben én is iszonyú jól érzem magam. Ahogy Cuni gondolkodik és fejlődik a munka során, CSODÁLOM a kutyámat.
Először azt hittem kicsit nem lesz képben és az óra előtti várakozásnál kicsit fékezhetetlennek tűnt, aztán elkezdődött és álomkutya lett. Szoktam mondani, hogy ,,megyünk dolgozni" és vannak felszerelések, amiket mindig viszünk, szóval biztos tudja. De azért mégis :)
Már odafelé levett a lábamról, amikor a buszon az ölembe hajtotta fejét hosszú időre, pedig nála ez régen elképzelhetetlen lett volna. Aztán nem is akartam nagyon simogatni, ne vegye át a gondolataimat az érzéseimet, inkább a gyerekekre koncentráljon, az ő lelki nyugalmukra és akkor az enyém is beáll. Hazafelé egy kellemesen fáradt kutyával mentem.
A szürke hétköznapokban Cuni még iszonyú eleven mindig, most épp a gödörásás nevű hobbijának kezd hódolni ismét.

Pöpi átesett az ivartalanításon nemrégiben, végre gyógyultnak néz ki, kicsit nehézkes volt a gyógyulási folyamat. Végre nagy udvaron tud házat őrizni, van munkája bőven. De olyan ügyes és annyira ereje teljében van, csodás lett így kifejlődve. Ja igen, már 3 éves volt a közelmúltban. Mindennap rácsodálkozom, hogy hűazanyjátdekvaszépezajószág.

Még mindig azt érzem, hogy azt a speciális helyet a szívemben, ahol ők vannak, oda ember nem kerülhet.

Viszont általánosságban felfedeztem, hogy egyre több gyerek van a világban, aki elég jófej. A munkámból adódóan napi szinten hallom a gyerekszáj alkotta vicces történeteket. Nekem tuti nem kell kabaréműsorba belépőt fizetni ;-) 

Mára befejezem, nem kezdek bele a nagy filozófiai gondolataimba. Még egy gyors pici: néha elcsodálkozom, hogy egyes emberek élettörténetét megírhatnám, mert többször előfordult, hogy tudtam, hogy kivel mi fog történni. Bár lehet ez csak tények összerakása egy helyre, nem tudom, de vicces, mert ha így tudnék lottózni is :-D

Cuni és Pöpi már szunyál, lassan én is megyek és jön az éjszaka, amikor a lélek felébred.
Jó éjt! :)

Új szelek fújnak

Próbálok emberszerető lenni, néha megy is, de máskor meg teljesen befuccsol a gépezetem :) Kívülről nézve biztos magamra is haragudnék az emberi létem okozta terhekért, de amíg a kutyáim elhitetik velem, hogy jó fej vagyok és szeretetre méltó, addig én elhiszem....

Cuni zúzósabb idejében biztosra vettem, hogy a kutya direkt velem babrál ki. Ma már tudom, hogy nem ő, hanem én magammal, csak a kutyán keresztül. Amíg magunknak tudunk füllenteni, ferdíteni a valóságon, a négylábúakon keresztül átjön a teljes igazság önmagunktól önmagunknak. Mióta ezt tudom és el is fogadom, sokkal kevesebbet bosszankodom a kutyáim és ezen keresztül a saját hibáimon is. Próbálok javítani a hibákon, amin pedig nem tudok, azt elfogadom, mert biztos van oka, hogy miért nem kiírtható.

Egy régebbi kép Cuniról:

Sosem értettem, hogy egyes emberek hogyan lehetnek annyira biztosak mindenben, hogy nem tartanak saját állatot. Az állat nem csak ,,mankó" a betegeknek, hanem olyan is, mint a megelőző kúra.

Blogom ritkult, a kutyáimmal is ritkán vagyok együtt átmenetileg, de nincs nap, hogy ne hiányoznának. Sok mindent un az ember és belefárad a hétköznapokba, most is egy fárasztó hetem van. De a héten Cuni velem van, hazaérkezem a munkából és vár, aztán reggel ismét elindulok a munkába és várja, hogy vigyem őt is. Sajna ő nem jöhet, de mégis olyan jó érzés, hogy amikor kilépek az ajtón, az én hűséges társam mosolyog rám a szemeivel. Nyilván az emberek általában szeretnek otthon lenni, főleg munka után jól esik csak úgy végre otthon lenni, de ha az ember lányát a kutya is várja otthon, hát az csudijó dolog.

Egy régebbi kép Pöpiről is, aki nemsokára 3 éves lesz:

Pöpi is jól van, lassan már igazán megérdemelne valami szipi-szupi programsorozatot, ráférne és rám is, hogy újra sokat legyünk együtt. Dog lévén nála még jobban azt érzem, hogy az élet milyen rövid lehet és tele van váratlan fordulatokkal. De a közös programokra még picit várunk, bár utálok várakozni. Hiszem, hogy a mostani dolgokkal kell élni, amiket az élet kínál, most kell magunkat jól érezni és azokkal lenni, akiket szeretünk. Emiatt bánt is a lelkiismeret, hogy tehetetlen vagyok átmenetileg. De remélem Pöpi megbocsájtja.

 Nem szerettem volna  a blogomból törölni, hiszen vállalom az összes írásomat, akármilyen is. Most sem tagadom le, hogy mit írtam és hogyan, de mégis töröltem egyet, mert jobb így... nekem. Azt hittem tudok kedves lenni bizonyos helyzetben, de túl elhamarkodottan írtam olyan kedvesen, amennyire valóban nem akartam. Vicces így elolvasni, de igen, így érzem és jobb anélkül a bejegyzés nélkül. A blogot azért írom, mert néha jó visszaolvasni és olyanról is szeretek írni, amit szívesen visszaolvasok, akár jó emlék, akár fájdalmas.
A visszaemlékezés attól érdekes és jó, hogy a számunkra kellemes és kellemetlen dolgokra is vissza tudunk emlékezni. Ez segít minket a további napokban, ez visz előre. A boldogság részeként érzem, hogy ne csak az örömöt éljük át újra és újra, hanem azt is,amikor nincs minden rendben. Az öröm így lesz igazán nagy öröm és talán megbecsültebb is.

Miért tartok/tartunk kutyát?

Mert a világ legjobb dolga, de hát én nagyon elfogult vagyok. Ha velem vannak sosem vagyok egyedül, mindig van kihez szólnom. Sétálni is jobb egy kutyával (vagy többel :-), ha akarok beszélek hozzá, de ha nem, akkor szép csendben csak megyek és nem kérdez. Nincsenek rossz vagy kellemetlen kérdései. Ha meg is bántanak nem tudatosan és nem is fáj annyira, mint az emberek okozta fájdalom.

A legtöbb, amire szükség van a humorérzék, ha ennek birtokában vagyunk, akkor nagy gond nem lehet a röpke 10-15 év alatt. A legjobb nyugtatószer, és mellékhatása sincs. Minden kutyának van szépsége, cukisága, kedvessége amiért lehet szeretni. Cuni amellett, hogy szép, számomra inkább a cuki kategóriát testesíti meg, mert az embereket rögtön leveszi a lábukról a sötétbarna szemeivel és a fogadj örökbe tekintetével. A Pöpi hát az a kategória, akit órákig tudnék nézni...elegáns, méltóságos, tiszteletet parancsoló fellépése van, már amikor épp nem hülyéskedik. De már egy ideje észrevettem, hogy kezd felnőtt férfi tekintete lenni. Még mindig a gyagya fiú gatyáját veszi fel a legtöbb reggel, de már komoly férfi lett a többi napon :-)

Kis golyszis korában vártam, vártam és vártam, hogy milyen lesz, mennyire lesz nagy, szép és olyan, amilyennek egy dogot elképzelek. Hát megkaptam, olyan bölcs tekintete lett. Az erő, ami benne lakozik csodálatos, néha egy-egy foszlányát elkapom a valós erejének, de csodálattal tölt el, hogy mennyi erő lehet benne és ehhez képest mennyire bújós és ,,anyás" tud lenni. A mély és öblös hangját egész nap el tudnám hallgatni, olyan büszkeséggel tölt el.

Cuni már érett nő, ritkán csinál vicces dolgokat, maximum, ha klikkerezünk és valamit nagyon rám akar tukmálni, akkor jókat nevetgélek rajta. Viszont ami a mindennapi kreatív vicces dolgokban mutatkozik meg, az a Pöpi.

Pöpi beszalad a szobámba titokba, hogy a polcról leszedjen egy plüss játékot magának. Nem bántja, max. összenyálazza, de általában kis időre gyámja lesz az elárvultnak :-D amíg mi észre nem vesszük a trükközést. A leghosszabb ideig egy plüss kutyás hűtőmágnes volt a pótgyereke, de annyira picike volt, féltünk lenyeli vagy bármi baja lesz tőle, így elvettük. De sose bántotta, csak leemelte a hűtőről, lefeküdt aludni úgy, hogy a kiskutya valahol mellette legyen a kényelmes ágyon. Sokszor úgy, hogy össze is érjen a testük. Így meg volt nyugodva.

De hasonlóképpen a szobámból vett plüsst a szájába rejtette el, amikor kiengedtük a lakásból nem tűnt fel, hogy egy szökevény van a szájában. Már csak az udvaron találtuk, gondolom a magas kapun már nem jutott túl a kis menekült. ;-) Így egy mosás után ismét a szobám rabja lett.

A nappaliba való beszökései is nagyon menőnek számítanak az ő repertoárjában. A nappaliba nem jöhetne be hivatalosan, de idővel némileg enyhült a szabály. Így akkor is beszökik, mikor nem kéne. Beoson halkan, pedig a nagy testével sose tud diszkréten osonni, csak ilyenkor. Aztán gyorsan lefekszik és szoborrá változik, mint egy kővé dermedt csivava, annak hiszi magát ilyenkor. :)

Jó szokásához méltóan Pöpi felhorkantott párat, így nyugtázva, hogy épp róla írtam pár sort :)

Éjjel van, éjjel van...

Végre van alkalmam megint írni, kiélhetem a létező/nem létező írói vénám :-) Ajándékba pedig rakok be pár képet, csak úgy a szemek jóléte kedvéért :)

Egy demotiválón olvastam, hogy ÉJJEL-Kezdődik a lélek számára a nappal. Nagyon elgondolkodtatott és teljesen igaznak érzem. Szeretek sokáig fenn maradni, mert amolyan éjjeli bagoly vagyok és éjszakába nyúlóan tudok csiripelni, de a délelőtt mintha nem létező napszak volna, szeretem átaludni az egészet, mint úgy általában a fiatalok :-)

Viszont azt is megfigyeltem, hogy blogolni este és éjszaka szoktam általában. Ilyenkor tényleg a sok ember alszik, a test megpihen, én meg ülök a gép előtt és élvezem azt, hogy egyedül az édes éjszaka része lehetek. Az ebek már rég alszanak, a szájuk széle is elernyed olyan mélyen. Az én lelkem viszont egész más síkon van, mint nappal, tényleg felfrissül. Közbe néha álmosodik a testem és ásítozom, de a lelkemnek tényleg ez a legszebb napszak.

Éjjel letisztulnak a gondolatok, az érzések, a rohanó világ megszűnik, tudok a belsőmre figyelni. Megnyugtat, hogy köröttem jól alszik mindenki. Épp ezért szeretem a hajnalt is megvárni, de ezt már csak nagyon ritkán teszem. A hajnal a másik gyönyörű dolog, de ébren lenni addig csak úgy fárasztó, de ha mégis néha sor kerül rá, hát az maga a csoda. Amikor az ember világosban tér aludni és csicseregnek a madarak. Ilyen esetkhez nem sorolnám azt, amikor az ember lánya bulizni megy és emiatt ,,kell" fennmaradnia, az egy teljesen más eset. Olyankor nem is a lelkünkre figyelünk, csak a szórakozásra. ;-)

A lelkemet még természetesen valami zenei öntettel is megspékelem ilyenkor. Olyannal, ami megnyugtat, kikapcsol, feltölt és a teljes harmóniára tudok figyelni. A legtöbbször az egyszólamú, acapella énekek vagy az 1-2 hangszerből álló zenei darabok a legalkalmasabbak, mindenféle különösebb hangtechnikai rásegítések nélkül.

Most nincs más hátra, mint előre: Good night Sweethearts :) és lassan talán mégis aludni térek.
Akik reggel olvassák soraimt korán és éhgyomorra, azoknak nagyon szép és vidám napot kívánok! :-)

Vegyes felvágott

Kedveskéim, akik olvastok!

Mindig megfogadom, hogy sűrűbben írok, de nem jön össze. Sajnálom a lelkes Olvasóimat, hogy üres járaton hagyom őket, sőt csomószor jut eszembe, hogy milyen jó téma és írnék róla....de mire ide is jutok ténylegesen, hát az idő.
Mentségemre legyen, hogy amikor blogolok, akkor lemegyek alfába vagyis inkább blogfába :-) Ez egy szertartás jellegű dolog számomra, megfelelő lelki összeszedettség kell. Mert az agyam sosincs a helyén, azt már nem is erőltetem ;)

Cunival mostanában többször is voltunk terápián és hát csak erről a témáról tudnék egy regényt írni. A Pöpi fiú, akarom mondani pasas meg egyszerűen a totális szerelem azzal, hogy nem csinál semmit. Ő mostanában többet lustizik itthon. Cuninak mozgalmasabb az élete, míg a Nagyfiúé a kényelmesebb jelenleg. No, de már ha náluk lyukadtam ki, találtam egy újabb Folo felfedezést.
Amíg Pöpivel az első közös másodpercektől kezdve oda vissza dúlt a love, Cunival szerintem most értem el az igazi szerelmet, azt a lángoló szerelmet. Nem tudok rá jobb szót és idézőjelbe se fogom tenni, mert ez így ahogy van szerelem. Cuni szeme igazán ragyog, ha én szólok hozzá, ha velem kell valamit csinálni. Annyira furi, hogy neki meg kellett dolgoznom a szeretetéért, azért, hogy ember ill. gazda számba vegyen. Most kezdtem el igazán élvezni a közös kutyázást Vele, most jött el az idő, hogy szívesen viszem magammal, mert büszke tudok rá lenni, még a maradék lököttségeivel is, ami miatt mindig 120%-os figyelem kell neki. Mostanában tényleg rajongok érte és csodálom. Nem hiszem el, hogy a régi meg a mostani kutyám az egy és ugyanaz. 

Mindig tudtam, hogy a kutyák többszörösen visszaadják azt a szeretetet és törődést, amit mi adunk nekik, de ezt megélni igencsak más. Az állam leesik és csodálkozok nap, mint nap. Azt hiszem, hogy szeretnék egy olyan társat (a kétlábúak köréből) akivel legalább fele ennyire rajongunk egymásért, mint a kutyáim és én. Fura ezt úgy leírni, hogy az ember lánya elvileg boldog párkapcsolatban van. De vállalom. Az emberi szereteten és érzéseken sosem állok meg annyit gondolkozni, mint a kutyáimon. Bár újabban, már gondolkozom az emberekről is elég sokat, próbálom őket magamnak megfejteni. A siker részét lehet sejteni, hogy mennyire nagy :D

Hirtelen eszembe jutott, hogy az utcán mit látnak ebből az emberek, általában mindkét kutyámmal folyamatosan veszekszem...,,Ne siess, ne hisztizz, ne rángass már, elég legyen már, a baboskendőm tele van veled" és még folytathatnám a sort :-) Mások szerintem a legtöbbször ezt látják, ahogy elhaladunk egy másik ember mellett. Ugyanakkor tényleg eljutottam arra a szintre, hogy beszélgetek velük a séták alatt. Odaszólok nekik, mint majd egyszer talán a gyerekeimnek szólok majd és tudom, hogy értik. Nemcsak a hangsúlyból és a testtartásomból, hanem valahol lelki síkon vagy valami újfajta hullámhosszon, de értik. 
A buszon ülve is összenézünk és tudom, hogy a kutyámnak épp nincs kedve utazni, de hát ez van alapon utazunk és ennyi. Ránézek, összenézünk és tudjuk mindketten, hogy mi a szitu. Nem tudom milyen mélyre lehet még eljutni a kutya lélek rejtelmeiben, de érzem, hogy én még csak épp a felszín alatt vagyok pár cm-vel ;)

Rájöttem arra is, hogy újabban egyre tudatosabb vagyok és rengeteg önkontrollt gyakorlok korábbi énemhez képest. Sőt, ami még ennél is menőbb számomra, hogy egyre többször érzem a lelki szabadságot vagy legalábbis képes vagyok másoktól függetleníteni magam és csak úgy simán boldognak lenni hosszabb-rövidebb ideig. Bár ez utóbbi lehet csak szerencse kérdése, ezt nem tudom. De egy éve kb. hogy felfedeztem azt, hogy ilyen van bennem. Úgyhogy ezt az egy év távlatához képest mondom és érzem. Nem tanulok semmi vallásról külön vagy különböző módszerekről sem, egyszerűen felszedem az életben azt, ami kell nekem. Azt ilyen dolgok úgy vannak, hogy vannak, tetszik, kell nekem és ha igazán akarom, akkor az enyém :) Más dolgoknál ez kevésbé működik, bár majd egy új porsche esetében is kipróbálom, hátha....ja és úgy, hogy a börtönt is szeretném elkerülni ;))

És így a végére egy utolsó megállapítás, hogy nagggggggggggyon szkeptikusnak érzem magam. Arra nem jöttem rá, hogy ez mennyire jó vagy rossz tulajdonság, de büszke vagyok rá, hisz ez is az enyém ;)

Cunival aktívkodtunk

Végre több időnk és lehetőségünk is volt Cunival a hivatásunknak élni, a terápiás kutyázásnak :)

Voltunk speciális ovis táborban és általános sulikban is. Ami mindig közös akármerre is járjunk, a gyerekek lelkesedése és az, hogy Cunit ölelik és agyonpuszilgatják a gyerekek :) Ha ilyenkor a levegőben áradó szeretetet össze lehet gyűjteni egy zsákba, akkor biztos hogy a Föld minden lakója kapna annyit, hogy senki se legyen szomorú. Nagyon érdekes, hogy csak ránéznek a kutyára és azt mondják, hogy milyen aranyos vagy mennyire szeretik ismeretlenül is. Ez mégis melyik embertársunkkal fordul elő, hogy 5 mp alatt megszeretteti magát és mondjuk 10-ből 9 gyerek azt mondja(még ha később változhat is a véleményük, mondjuk találnak egy még édesebb ebet), hogy ő a legcukibb,legaranyosabb, legkedvesebb, legpuhább leg..., leg..., leg..... kutya?

Vannak olyan emberek, akik mágnesként vonzzák a gyerekeket és nagyon hamar megszeretik őt a gyerekek, de állítom, hogy az állatok irányba ez ilyenkor rekord gyorsaságú folyamat. Én magam sem értem teljesen, de tényleg másodpercek alatt rajonganak értük, anélkül, hogy bármit is csinálnának vagy mutatnának a kutyusok.
Elképesztő, hogy egy idegen kutyába és ezzel együtt a felvezetőkbe(a terápiás kutya gazdikba) mennyire megbíznak, csupán a kutya végett.

Az emberi kapcsolatokban sokszor évekig dolgozunk, hogy oda-vissza egy ideális barátság, rokoni kapcsolat vagy épp szerelmi kapocs erős legyen. De a terápiás állatok sok idegen embernél egy akkora erős híd, hogy elképesztő, amit ők tudnak. Félelmetes az az erő, ami bennük rejlik.

A másik, ami kicsit meglepetésként jött, mint felismerés. Az, hogy Cunit egyre jobban ismerem azt hittem, hogy csupán a kora miatt, hogy már jó ideje vagyunk együtt és ismerjük egymás rezdüléseit. De rá kellett jönnöm, hogy ez a a speciális ,,munka" is rengeteget ad hozzá. Az, hogy mindig hozzám fordulhat ha valamiben elfárad, ha valamit soknak érez vagy úgy érzi, hogy most nincs kedve hozzá. Mindig én vagyok a kapocs, hogy megoldjunk dolgokat. Sok év után mostanában látom először azt, hogy milyen kitartóan csillog a szeme, csillog a szeme értem. Tudja ő is meg én is, hogy ketten megoldjuk a feladatokat, akármit is kelljen.
Tudja, hogy sokszor kérek olyat, amihez épp talán nincs kedve, de meg kell csinálnunk, mert én szeretném és mert nincs más megoldás. Az egyik ilyen, amikor metrónál a mozgólépcső miatt rengetegszer felemelem. Sokszor nehéz tartani az ő 24 kg-ját az én 44 kg-mal, így többnyire a feje lóg kicsit, míg a feneke van inkább magasba. Látom rajta, hogy néha tényleg elküldene melegebb éghajlatra, hogy ilyet kell csinálni többször egymás utána, ahelyett, hogy a réten futkározna és szaglászódhatna. De azon kívül, hogy elfárad olykor, nem éli meg sokként vagy kudarcként, csak egy aktuális ,,kevésbé szeretem" résznek. Nem haragszik rám, mert szerintem érzi, hogy én sem direkt állítom ilyen helyzetek elé, de ott és akkor így tudjuk ezt megoldani. Talán ha beszélne, biztos puffogna pár sort, de este kellemesen elfáradva egy tevékeny nap után milyen jó pihizni érzés fogja el és látszik az arcán, hogy boldog. De már akkor is boldog ha az újabb típusú metróra léphet be. Szívesen ugrik fel a buszra is, csak utazzunk, csak tegyünk valami hasznosat.

Nálunk embereknél is jótékony hatású, ha tudjuk, hogy szükség van ránk és mindig van feladatunk, szerintem a kutyáknál is pont ugyanígy működik ez.

Csak mi vagyunk ,,hülyék"?!

Ez a cím már több, mint egy hete érlelődik bennem. Némileg fel vagyok háborodva, ugyanakkor mégsem, mert az emberek....áh, hagyjuk is őket, emberek....gyarlók, kényelmesek, önzőek. A sort még folytathatnám, de fölösleges is.

Elég aktuális téma volt sokaknál az árvíz helyzet miatt, hogy esetleg költözni kell. Velünk még sosem volt ilyen, most is inkább elővigyázatosságból, mert necces volt a helyzet, de összepakoltunk itthon. Ha indulni kell, akkor gyorsan tudjunk. Most nem is részletezném az árvízi helyzetet, sokan mások megtették helyettem. Kicsit inkább a saját KUTYÁS szemszögemből szemléltetném a helyzetet.

Természetes volt, ha indulunk anyukámmal akkor mehetünk több családtaghoz is, ismerőshöz is,de a két ebzet miatt szűkebbek voltak a lehetőségek, mint nélkülük. Nincs velük nagy gond, de nem az a kert végébe kicsapom kutyáim vannak, mert nekem nem ez a kutyatartás. Végülis így is el tudtuk volna helyezni magunkat szerencsésen :) Viszont felháborít (mert meglepődni nem tudok) a saját rokonaim hozzáállásán és más idegenekén is. Olyanok, akik kutyát tartanak, de nem felelősen. Voltak, akik képesek lettek volna elindulni hűséges ebük nélkül. Kérdezem én, hogy mégis miért?

Nekem ne mondja senki a rossz anyagi helyzetet, a lehetőségek hiányát, mert igen mindkettő előfordulhat. De pont azt beszéltük anyummal, hogy mi inkább mennénk a híd alá (kicsit morbid,de árvíz esetén kevésbé jön ez számításba  ;) , mintsem hátra hagyjuk őket és vígan elmegyünk egy kényelmes helyre. A legtöbb ember azért nem tart túl sok vagy túl nagytestű kutyát, ergo magával tudná vinni, szerintem....Szerintem biztos nagyon elfogult vagyok, de kutyát és más állatot tartani sem kötelező. Egy normálisan gondozott és  szocializált kutyát el lehet vinni idegen helyre, ahol nem okoz nagy kellemetlenséget mások számára sem.
A pánik helyzetet is megértem és minden egyéb mást, de ez ügyben már napokkal, sőt hetekkel előre lehetett látni, hogy fel kell készülni sok mindenre. De jobbat mondok, amikor magunkhoz vesszük a kutyát, na pont akkor kell minden eshetőséget átgondolni! Emellett is lehetnek meglepetés dolgok, már velem is történt nem várt esemény, de egy gyereket se hagyunk a házba magunk mögött csak úgy vagy engedünk az utcára, akkor egy kutyával vagy más élőlénnyel se tegyük.

Egy szó, mint száz, biztos hogy sok a felelős állattartó, de a hallottak alapján mégis az jutott eszembe, hogy már megint csak mi vagyunk ilyen ,,hülyék"?! Mert igen, én szerettem volna, hogy Cuni és Pöpi az enyém legyen, de anyukámnak senki nem fogott fegyvert a fejéhez, hogy szeresse és gondozza őket, de neki mégis olyan természetes ez, ahogy engem is felnevel(t).

A gond csak az, hogy nem is kell árvíz, ennél lényegesebben alacsonyabb rizikójú dolgoknál is megteszik ezt az emberek :(

Egy darab...egy darab belőlem

Kedves Blogom! /most úgy érzem így kell kezdeni, aztán meglátjuk mi sül ki belőle.../

Ma először nem posztolom ki az új bejegyzést. Kíváncsi vagyok így hány megtekintést kapok. Nem célom, hogy több százan meg ezren olvassanak. Elsősorban önmagam miatt kezdtem neki, mert az írás is egy terápia, mint oly sok más és nem félek magamat gyógyítani, hol kisebb, hol nagyobb sebeket. Másodsorban viszont természetesen örülök, ha mások életébe is adok egy-egy gondolatot, egy deja vu-t, egy kis szösszenetet a reggeli kávé mellé vagy épp kellemes/kellemetlen élmények előhívását a múltból. Illetve az egyik legfontosabb, hogy mindezt magamból adom, Nektek. Nem félek, hogy ettől ,,elfogynék", sőt... remélem, hogy valahol pont több leszek. Aztán ki tudja?! Úgyhogy bátran adok magamból :)

Önzően hangozhat, hogy elsőként magamat jelöltem meg, de miért csapjak be bárkit is és itt is legfőképp magamat :-) Amióta a kutyás terápiákba belecsöppentem, azóta jöttem rá, hogy muszáj önmagunkat is visszaterápiáznunk a rendes kerékvágásba. Mert, ha mi nem tesszük meg, akkor más se fogja helyettünk. Ha mi rendben vagyunk, akkor a környezetünket is jobban tudjuk felügyelni és kicsit segíteni a szebb és jobb jövő felé. Így hát rájöttem, hogy jót tesz az írás is :)

A gondolatmenet, ami ehhez a blogrészhez jött.... Ha valami rugalmas, az hajlékony és nem törik(vagy legalábbis nem könnyen), de ami szilárd, az megtörhet és ami megtörhet, hát az nagy eséllyel meg is fog. Igen dolgokról írtam, de a valóságban nem a fizikai törvényeit boncolgatnám (azt meghagyom a nálam okosabbaknak :-D), inkább leírnám és értsd az írásom. Ne csak olvasd, ÉRTSD!  Ha VALAKI rugalmas, az hajlékony és nem törik, de AKI szilárd, az megtörhet és aki megtörhet, hát az nagy eséllyel meg is fog.
Vajon meddig hajolhatunk? Honnan tudjuk, hogy meddig lehet hajlítani valamit/valakit pont addig, hogy még ne törjön ketté?

Az önterápia része az is, hogy meg kell tanulnom embereket kizárni az életemből, ahogy és amennyire csak lehet. Nem célom elszigetelődve élni, de akinek nincs helye hosszú távon, mert csak rombol meg rombol, annak mennie kell. Mindig jönnek, akik viszont adják az építő anyagot, akikből lehet építkezni és táplálkozni, hogy vannak még jó emberek, legalábbis jó emberi tettek. Nem strucc effektust szeretnék, hogy semmi rosszról ne tudjak és óvjam-védjem magam, mert azt úgysem tudom, de nem is akarom (annyira :) 

Megpróbálom összegyűjteni röviden, hogy miből tudok erőt meríteni, melyek az önterápiám részei, hátha Magadra ismersz benne vagy épp segít:
- Elsőként a kutyák, lehet az saját vagy másé, kutyás jövés-menés vagy bármi, de a leghatékonyabb a közvetlen kontakt a zebbencsekkel.
- A zene, újabban megfeledkeztem róla, de hatékony, ha én magam művelem, ha hallgatom vagy épp dúdolom.
- Megpróbálok olyan dolgokkal foglakozni minél többet, amihez valóban kedvem van. Nagyon sok kötelező dolgaink vannak az életben, így amint lehetőség van, próbálok tudatosan olyat csinálni, amit szeretek, amire valóban szükségem van.
- A negatív dolgok és személyek leredukálása. Nem kell homokba dugni a fejünket, ha baj vagy konfliktus van, de nincs szükség minden rosszra. Merjünk szelektálni.
- Önmagunknak ne hazudjunk!
- Lépjük át korlátainkat, ami eddig 100/100 felbosszantott, az legyen most 100/99, majd 100/80. Nem kell csodát várnunk, nem változunk meg máról holnapra. Piszok nehéz és nem is sikerülhet mindig és mindenhol. De vannak dolgok, amelyek már kevésbé zavarnak/bántanak, mert megtanultam könnyebben kezelni. Nem könnyű, de könnyebbé teheti a saját életünket.

A fentebb említett ,,recept részletek" segítenek abban is, hogy RUGALMAS-ak legyünk. Nem állítom, hogy én mindennap így élek, mert nem. De folyamatosan tudatosítanom kell és próbálkoznom, magamért és környezetemért. 

MZ/Y Folo jelentkezik

Fáradt vagyok, éppen csak fizikailag. Viszont érzem, hogy írnom KELL! :)

Lassan közeledek az első X-hez, ami a bejegyzéseimre értendő. Vagy pont ez a 10.?! Már nem is tudom... Ez nem túl különös, bár mindig elkezdődik minden valahol. A lényeg a lényeg, hogy már több(!) rendszeres Olvasómmal is beszéltem személyesen, úgy hogy ők hozták fel a témát. Érdekes és jó dolog az ő személyes véleményük. Örülök neki, mert ezekből lehet látni, hogy merre tart az ember lánya. Úgyhogy ezúton is köszönöm Nekik. Főleg, mikor olyan dolgokra világítanak rá, amire pont nem is gondolnék. De olyan fészbukosan lájkolom ezeket a dolgokat.

A mai blogomban inkább mellőzném a magvas gondolatokat, inkább az élményfoszlányaimból osztanék meg :)

Pöpi a köztudatban is német dogként szereplő ebzetem csúcspofa. Akár a másik kutyámnál, nála is előfordult, hogy egy szót többször ösztönösen mondok neki, amit a kutya nem ért, majd véletlen pont olyan, mintha értené és azt csinálja, amit mondok. Ez ismétlődik egyre gyakrabban és végül teljesen spontán módon, de rögzül egy-egy vezényszó. Így lett ez a ,,keresd"-el is.

Volt, hogy eldobtam a labdát a fűben itt-ott és nem látta hova esett, mert ahhoz túlzottan is lökött és össze-vissza nézeget, játszadozik. De azért az én lustaságom is nagy úr, hát ösztönöztem, hogy keresse, vegye már fel és hozza oda, hagy ne én mászkáljak el újra meg újra, mert ő épp bamba volt :D Így mondogattam, hogy keresd, keresd... Okszi, az esetek nagy részében én ösztönzöm, buzdítom és általában teljesül is a kívánságom. Történt ám egyszer, már nem is tudom hogyan, hogy poénból eldugtam a kedvenc játékát. Majd ,,keresd" és nini, megtalálta, bamm és feltaláltam a spanyol viaszt, épp csak pár évezreddel maradtam le ;) mármint ami a kutyák tárgykeresési tanulásáról szól.

Először olyan helyre, hogy lássa és számomra logikus volt, hogy nézkélődik, majd véletlen meglátja. Igen ám, de az én kutyáim eddig soha nem néztek fel az égre. Tudom, hogy tök ciki, de nem ugatják a holdat :D Így esett meg, hogy magasba helyeztem, ahol tudtam, hogy nem fogja megtalálni, hisz nem látja, mert nem néz arra. Nem a kutyaszőrnyit nem, persze, hogy felnéz. Majd áll ott és látszik rajta, hogy megvan a kedvenc játék.

Mára már eljutottunk arra a szintre, hogy udvaron belül eldugom, ahol nem is látja és csak szaglás alapján keresi. Tök vagy inkább teljesen meg vagyok döbbenve, mert én sose tanítottam tudatosan az orra használatát és nyilván most sem egy versenyszinten végzi ezt. De itthoni mókának nagyon jó és a kutya élvezi és fárasztja is agyilag. Mindezt úgy, hogy jó viccnek találtam, hogy most ilyet csinálunk és kipróbálom mit bír, mit tud.
Non plus ultra, hogy már egy sima általános teniszlabdára is megy illetve más játékokra, nem csak a kedvencre redukálódik.

Sőt az örömömet tovább fokozza, hogy ezt a kereső játékot mi nem naponta vagy hetente csináljuk, hanem ahogy épp eszembe jut. Tegnap 3 keresést adtam neki, de előtte hónapokig még csak hasonlót sem. De emlékezett, lelkes és elég kitartó. A Cuni már rég feladná az ilyen keresgélést, ő úgy van vele, ha el tudom rakni, akkor keressem is meg :-) De Cuninak is lett egy újabb feladata, amolyan nyugdíjas részmunkaidős állás, de úgy látom szereti. Ő a labdaszedő. :D Ha a kocsi alá begurult a labda, de Pöpi már nem tudja kihadonászni a böhöm nagy testével, akkor Cuni kisebb méretével simán bekúszik a kocsi alá és boldogan hozza a kérésemre.

Nyilván a profi kutyásoknak ezek a dolgok nem biztos, hogy olyan hűűűűdenagyszájtátós részek, de a kutyáim mindig meglepnek valamivel, hogy miként használják azt az okos kis szőrös buksijukat.

Kutyás stájsz

Nyári időszámítás: ON, a kutyákoknál is. Már kinn alszanak éjjel, hisz jobb idő van kinn és a lakás is fellélegezhet kicsit ;) Az első ilyen este engem pöppet megviselt, bár elismerem túlreagáltam egy hangyafogpiszkálónyit :D

Cuniról tegnap a neten került kezembe több éves képe és bevallom, meglepődtem, hogy külsőleg mennyit változott. Visszagondolva és az emlékeim között kutatva nem is tűnt fel a különbség. Majd csinálok valami összehasonlítós képet, hogy Ti is lássátok. Szerintem jót tett neki a kor, sokkal nőiesebb a kinézete manapság. A hóbagoly szemcsi meg übercuki :D bár az inkább Cuni nénissé teszi a Nagysasszonyt.

Pöpi hát ma jópofa volt, családi kutyás lazulós sétálás volt egy nyugisabb helyen a természetben. Cuni kivételével mind ültünk a domboldalon, majd 3 srác futott el tőlünk elég messze. Pöpi úgy gondolta, hogy csak egy legény lehet talpon a vidéken és nagyon megindult. Számomra is rejtély, hogy miért akart utánuk futni, de visszahívtam inkább. Bár lehet az edzéstervbe jót tett volna, ha gyorsabban futnak a srácok :)

Mostanában viszont gyakran futok bele ugyanabba a szituba. Fiatalok, mondjuk 14-20 év között, nem fogják fel, hogy az a szerencséjük, hogy Pöpi az én kezemben van. Rengeteget kekeckednek vele és hergelik. Legutóbb buszvégállomáson szálltunk fel, helyet foglaltunk, de kintről az üveges ajtón keresztül baszkurálták....nekem már elszakadt volna a cérnám. Nagyfiúnak szóltam, hogy feküdjön csak nyugton, hisz ,,nagyon menők" kinn a skacok, főleg, hogy egy üvegajtó is áll köztük meg a kutya között. Azért halkan drukkoltam magamban, nehogy egy morgást is eleresszem a kiskutyám, mert aztán meg rólunk jön le a negatív kép, vagy le is szállítanak a buszról mondván, hogy életveszélyesek vagyunk. Lekopogom semmi gond nem volt. De kutyás szemmel se hergelném más kutyáját, főleg nem egy nagytestűt, akinek azért ereje is van, én tiszteletben tartom az ő erejét és azt, hogy nem él vele vissza. Mások már nem nagyon gondolkoznak el ezen.

De hogy valami jót is meséljek kutyával utazni általában így vagy úgy kalandos, de egy óriással meg pláne :) Sokszor hallok kedves és valóban mosolyogni való vicces megjegyzéseket a kutyámról, ezeken tök jókat nevetek én is. Azt is gyakran hallom vissza, hogy itt vagy ott látták már Pöpit és vele utaztak egy buszon/vonaton. Néha olyan, mintha egy híresség lenne. Egy a fix, hogy észrevétlenül nem lehet vele közlekedni, se gyalog se tömegközlekedve. Néha élvezem, olykor már sok(k). De az érzés és mások csodálkozása, hogy mégis hogyan irányítom ezt az ebet, az mindenért kárpótol :-)))

A kutyákon is túl...

Rég jelentkeztem, szánom-bánom no meg irgum-burgum Folo... :) de mostanában hiába tavaszodott ki végre, én el vagyok havazódva :D

Az ebek köszönik szépen jól vannak, bár így a hosszú tél után össze kell kapnunk magunkat, mert a sétás teljesítményünkön látszik, hogy nagy volt a téli punnyadás, főleg Pöpin látszik meg. Séta alatt most nem olyan fitt, mint szokott. De én sem, úgyhogy most pótlunk.

Mielőtt bármibe is belekezdenék ideraknék egy idézetet, ami a blogomra amblokk és a mai írásomra is igaz:,,Életünkben a legemberibb dolog, amit tehetünk, hogy megtanuljuk kifejezni legőszintébb érzéseinket és meggyőződéseinket, és vállaljuk értük a következményeket. Ez a szeretet első követelménye, mely egyben sebezhetővé is tesz minket a többiekkel szemben, akik talán kinevetnek. Mégis, sebezhetőségünk az egyetlen, amit az embereknek adhatunk." /William DuBay/

Mostanában a fő dolog, ami foglalkoztat a gyerekek és a felnőttek gyerekvállalási ,,szokásai". Nem aktuális a téma, sőt gyereket se szeretnék (még), de a gyerekekről és szülőkről alkotott képem rengeteget változott az utóbbi időben. Jó néhány hétig elég közelről tapasztaltam a jelenlétüket és velük kapcsolatban az utóbbi hetek érzései és gondolatai még remélem, hogy sokáig velem maradnak, mind a pozitívak, mind a negatívak. Nyilván hozzátartozik, hogy másképp látom a dolgokat, mintha én is gyerektulajdonos lennék ;) Így eszem ágában sincs túl nagy nevelési vitákat folytatnom gyerekes családokkal, hiszen mire föl mondhatnék én bármit is. De nagyon sok dolgon el lehet gondolkozni, akár gyerekes az ember, akár nem...

Miért szeretne valaki gyereket? 10, 20 és 30 év múlva is azt gondolja, hogy neki milyen klassz ez a gyerek? Miből gondolja valaki, hogy ő SZÜLŐ lehet? Nem kisbetűs szülő, aki fizikailag képes erre a biológiai folyamatra, hanem arra gondolok, aki lelkileg is. Gyereke nem születik mindenkinek, a gyerek nem jár senkinek, senkit se kötelezhetünk arra, hogy márpedig nekünk legyen és adjon valaki egyet. A gyerek ajándék, amit vagy megkap valaki vagy nem. Most lehet azt gondolni, hogy mert én még nem voltam ilyen helyzetben és nem értem. Igen, lehet ezt mondani. De a kérdéseimet akkor is érdemes átgondolni.

Az igazi SZÜLŐK előtt tényleg meghajlok és tisztelem őket, mert nehéz dolguk van és egyre nehezebb lesz. És akkor most erős kérdést teszek fel, vállalom, hogy idővel változhat a véleményem, de korántsem biztos: Miért gondolják egyes nők, hogy életük fő műve a gyerek? Ha valakinek van gyerek, legyen rá büszke. Egyszer, ha anya leszek szeretnék én is büszke anya lenni. De attól, hogy valaki édesanya, még él és ezer más dolgot csinálhat, akár hivatás,akár hobbi szinten. Ha egyszer vissza kell majd nézni az elmúlt évekre, 20-50-80 évre és feltesszük a kérdést magunkban. Mit csináltunk az életben??? Legyen számtalan dolog, ami eszünkbe jut. Legyen az apróságok hada vagy valami nagyratörő, de tudjunk felsorolni dolgokat, amikre büszkék vagyunk. Igen, ott lehet a gyerek is, legyen ott, mert a nők nagyszázaléka az anyasággal teljesedik ki, de NE a gyerek legyen az egyetlen, amit fel tudunk mutatni az életből.
 
Biztos több anya is van, aki nem ért velem egyet, hát legyen. De megindokolnám, hogy mégis miért gondolom így, amit nálamnál tanultabb emberek is hasonlóan gondolnak. Az a nő, akinek ,,csak a gyereke létezik" elfelejt élni és mindent egy lapra tesz fel. Igen ám, de ha a gyerek felnő és ki szeretne repülni a fészekből, akkor nem kevés probléma adódhat egy ilyen ,,apróságból".
Az édesanya nem érzi jól magát, de a gyereke sem, hiszen ezt látja anyjától, hogy valami nem stimmel, így nem tud majd teljes életet élni. Nem csak önmagának árt a nő, hanem a féltve őrzött Kincsének is. Az az édesanya, aki még ha háztartásbeliként van otthon a gyerekekkel, de néha szán egy kis időt bármilyen kikapcsolódásra, hobbira, az már tett valamit ÖNMAGÁÉRT és ezáltal a gyermekeiért is. Ez nem önzőség, épp ellenkezőleg. Azzal lenne önző, ha csak a gyerekekkel foglakozna non stop.Csak remélni merem, hogy a SZÜLŐK-nek lesz sok gyerekük és a szülőknek pedig kevesebb.

Pöpi és Cuni üdvözöl minden kedves Olvasómat:

Cuni szülinapja

Simogatom a Cunit, majd bevillan....milyen nap van ma? Március vége. De mégis hányadika? 30 vagy 31? Igen, 31-e van ma és Cuni kereken 8 éves. Ezúton is nagyon boldog születésnapot kívánok Neki, jó volna még egyszer ennyit kapnia időben az élettől!:)

 6 és fél éve van velem, de a napok mintha rohannának, száguldanának. A kutyámra nézek és úgy érzem, hogy max. 6 éves lehet, de tényleg maximum. Mások sem hiszik el, hogy annyi idős, amennyi. Aztán meglátom a hóbaglyos szemüvegét és az ébredések utáni óvatos felkelést....rögtön bevillan, hogy Ő már az én kis nyugdíjasom. Ezt leszámítva erdőn és mezőn ugyanúgy rohan, ahogy eddig. Ha genyázni kell, akkor sem kér segítségért a szomszédtól, megoldja egyedül.

Mióta látom, hogy mamika korú lett, másképp nézek rá. Tisztelem, azt a tudást és azt az életszemléletét, ami Neki van. Nem véletlen az, hogy ha Róla beszélek, akkor használom a shift billentyűt ;) is, ezzel is szeretném kifejezni az érzéseimet és azt, hogy tisztelettel tartozom Neki.

Annak ellenére, hogy ha a kisebb állatokat kell levadászni, gond nélkül megtenné és más kutyáknak is szívesen fitoktatja, hogy Ő a VALAKI :D már nem úgy kapja a büntit, mint korábban. Továbbra sem dicsérem meg és nem is hagyom rá a rossz viselkedést, de már sokkal több türelmet és megértést kap Tőlem, mint korábban. Bizonyos dolgokkal együtt kell Őt elfogadnom, sokat alakítgattam, de beleért abba a korba, hogy inkább csak élvezzük a közösen eltöltött időt. Természetesen ezt nem mások kárára tesszük, igyekszünk odafigyelni másokra is :)

Nagyon bírom, hogy akár az egész napot képes végigaludni(ez nem csak a kora miatt van így), ugyanakkor az egész napot képes végigkirándulni is, ha épp arra kerül a sor. Otthon észre sem venni, hogy jelen van, csak ha papír csörög vagy étel kerül elő, mert akkor tuti, hogy KAJA!!!, amit miatta vettünk elő :D Erre mondják azt, hogy tipikus retriever, igen, az.....csak a POCAK :D
Néha olyan, mintha alig történne velünk valami, aztán előjön a sok-sok szép emlék a múltból, többek között, hogy hányszor tört már borsot az orrom alá, hogyan lett az egyik beceneve patkányfogó és nem utolsó sorban hányszor és hogyan hagytuk el egymást...
A végére pedig egy tipikusabb Cuni ábrázat :)))

Életem értelmei

Igen, találó a cím, még ha sablonosnak is hangzik. A kutyáim az életem fő értelmei. Ők azok, akikért nap, mint nap felkelek, akik miatt és akikért céljaim vannak. És mégis ők maguk a cél. Előre szólok, hogy zavaros lesz a mai írás, akár csak én magam :-) de inkább jó értelemben.  Nem szeretném, ha depisnek, negatív szemléletűnek tűnnék, inkább épp ellenkezőleg... hálás vagyok az élettől kapott dolgokért. :)

Az emberi lény amennyire csodálatos, annyira kegyetlen is. Ezért akármennyire is tudom, hogy az ember felsőbbrendű lény, a mindennapokban mégis sajnálatot érzek az emberi faj iránt. Ha tudok, segítek az embereknek, mert hiszem és tudom, hogy vannak jó emberek és vannak az embereknek jó cselekedeteik. De mégis annyira gonosz lény az ember, hogy nem tudom elfogadni, akinek ennyi észt adtak Fentről, hogy azt ennyire undorító módon használja fel.

Rögtön itt át is kanyarodnék arra, hogy tanulmányaimból kifolyólag nemsokára hivatalosan is oktathatom az apróbb talpú kétlábúakat. Legalábbis remélem nemsokára papírom is lesz róla :) De menet közben jöttem rá, hogy ez nem az én világom. Régebben is sejtettem, de azért bizakodtam, hátha...Az okát nagyon sokáig nem tudtam megfogalmazni, de már nem tagadom, mert nincs benne szégyellni való. A sérült gyerekekhez és felnőttekhez sokkal több türelmet érzek, még ha egy kérdést monoton módon tudnak ismételni vagy más fura dolgaik vannak, akkor is. Pedig sérült emberekkel foglalkozni sem könnyű, sőt nehezebb is valahol.
De ahogy eljutottam a kutyás terápiázáshoz, az egyetemi éveim végéhez közeledve és jó néhány kutyás évvel a hátam mögött... Rá kellett jönnöm, hogy minden azért van, mert az állatok sokkal közelebb állnak szellemileg vagy épp lelkileg a sérült emberekhez. A legszorosabb kapcsolatok sérült ember és állat között alakulnak ki. Hogy miért? Mert ők ,,közel" vannak egymáshoz. Nem fizikailag, nem is szellemileg, leginkább lelkileg. A lelkük nyitottabb, olyan nyitott, amilyenek mi ún. egészségesek sose leszünk. Ők egy hullámhosszon vannak.

A sérült kifejezést nem szeretem, azt sem, hogy mások. Ami igaz, de másképp mások, mint ahogy sokan azt gondolják. Ezért inkább chance (jelentése: véletlen, lehetőség, esély) embereknek nevezem őket. Mindhárom szót igaznak érzem Rájuk vonatkozóan. Inkább úgy fogalmaznék, hogy valamivel kevesebbek, viszont máshol az életben ők sokkal többet kapnak, leginkább érzések terén, mint mi kommersz emberkék. Igen, eléggé kommerszek vagyunk legtöbben.

A chance emberekben sokkal több érzés, szív és szeretet van, mint bennünk kommerszekben valaha is lesz. Tisztelet a kivételnek, mert az mindig akad :)
Akárhogy is van, a kommerszek már kisgyermekkorban gonoszkodnak egymással az óvodában és elég tudatosan teszik ezt, ami az évek alatt rosszabb is lehet. A chance emberkéknél nem igazán lehet ilyesmit tapasztalni vagy csak elvétve. Ők sokkal nyitottabbak a világra, az érzéseik sokkal intezívebbek. Az állatok felé is oly nyitottak, nem olyan begyöpösödöttek, mint oly sok kommersz kétlábú. Ez az, amitől ugyanúgy könny gyűlik a szemembe a meghatódottságtól, mint attól, hogy az alvó kutyáimra pillantok és hálás vagyok, hogy ŐK vannak nekem.

Mi nem tudjuk értékelni a mindennapok sokaságát, én sem tudom mindig (eléggé). Legtöbbünk párszor koppan és talán hosszabb-rövidebb ideig rájön, hogy miként is kellene értékelni a dolgokat.

Hosszú évek óta vágytam arra is, hogy terápiás kutyám legyen. Az okán sosem gondolkoztam, pedig egyszerű. A kutyás terápia nekem is terápia, magamat is gyógyítom vele. A mindennapi sérülések az emberek között, erre számomra csak a kutyázás ad igazán gyógyírt. Ahogy másoknak tudok segíteni Cunival, úgy segítek magamon is.
Biztos vagyok benne, hogy a világban azért olyan sok a kiégett ember, mert nem adják meg maguknak a lehetőséget, hogy a szívüket eléggé kinyissák a chance emberek és az állatok iránt egyaránt. Pedig érzések terén Tőlük tanulhatnánk a legtöbbet.

Egy kis morzsa Pöpiről

Már többen hiányolták a bejegyzéseimet, mondván nem ilyen ritka írásokat ígértem. Igyekszem pótolni. :)

Végre tavaszodik, nekem is jobb a kedvem és szívesebben megyek az ebekkel is. Még a Pöpi sem fázik, ha a másodperc töredékére megáll egy helyben. Ami séta közben egyébként nem gyakori.

 

A Pöpiben egy terrier veszett el. Bár a súlyát nézve nem is tudom, legalább 8... Amikor német dogot szerettem volna, akkor tudtam és hittem, hogy kisebb a mozgásigénye, mint egy golden retrievernek. Igen, így van, vannak ilyen dogok. Aztán van a másik véglet a Pöpi és társai. Mint a duracell nyuszi, úgy szökken a 80 kg-jával, mint én a 43 kg-mal soha :D De hát így szeressük a kis habtestét, amivel nagyon szívesen beleül az ölembe. Ééééééééééés, akkor még így jártam jobban. Néha leguggolok séta közben, hogy fotózzak vagy  a cipőmet kötöm be esetleg csak megpihennék, erre a Pöpi már rá is ült a vállamra. Olyan laza arccal hajtja végre a gyakorlatot, mint a jól képzett munkakutyáknak a ,,mezei" ül :-)

Fejemre nőtt?! Igen, lehet, talán....határozottan igen. Az elején odafigyeltem, hogy mindenben határozott legyek és kevés kiváltsága legyen. A határozottságom az irányába nem fogyatkozott. A kevés kiváltságból lett több. Igen, sokáig nem akartam, hogy így legyen, de belátom, nincs menekvésem. Ez az a nagy igazság.
Nem mentegetőzöm, nem érzem, hogy volna miért... az emberek és állatok közt igyekszem, hogy minél jobban viselkedjen és ne legyen vele probléma. De amikor szűkebb családi körben vagyunk, néha csak mosolygunk a Pöpin, hogy már megint mit csinál.
Voltak már bajuszösszeakasztós részek köztünk, persze csak az ő bajsza akadt össze az én bajuszhelyemmel. Ezeket mi elrendezzünk, megoldjuk a problémákat.

Hogy miért is ismerem be, hogy el vagyon kapatva és még csak nem is érzem magam rosszul emiatt? Megfejtettem! 
Annyira vártam már rá és vágyakoztam, hogy legyen saját dogom, hogy akkora ez az öröm és akkora ajándéknak érzem, hogy Ő velem van. Akinek volt már német dogja, tudja, hogy igazából annyi kisebb-nagyobb probléma rövidíti meg egy dog életét, hogy náluk különösen minden nap ajándék. Persze ettől még élhet és éljen is legalább 12 évig. De a sok rosszaságával és hülyeségével megszínesíti a mindennapjaimat. Nagyon hálás vagyok érte, tényleg, olyan önfeledten tudok rajta nevetni. Jót tesz a lelkemnek.
Nagyjából úgy tudom elmondani, ha valami rosszat csinál egy kutya, általában azért megbüntetik - ha rajtakapják a rosszaságon. Ez így van rendjén.
Pöpinél ez valahogy úgy működik, hogy tetten érem:
1. először valahol zugfigyelőként kinevetem magam rajta
2. fotómasina elő és katt, katt
3. irgum-burgum rossz kutyája
4. szörnyülködöm és felmérem a jellemzően kisebb károkat

A fentebb említett példa egy kicsit karikatúra jellegű. De a képek is bizonyítják, hogy milyen lökött fiú még így két és fél évesen is.

Bár ez az utolsó kép elgondolkodtat engem....Tőlem tanulja?! Olyan lökött, mint én?!
Igen, úgy szökkenünk a képen, mint két zerge a mezőn. A mező része tuti stimmel is :-D

A lelkem gyermeki fele tuti, hogy Ő.

Egy kis szösszenet

Érzem, hogy újra írni kell. Legalább heti egyszer kéne és amúgy gyakrabban is szeretnék, dőlnek belőlem a szavak. De hát mást is kéne...kéne csinálnom, úgyhogy egyelőre a heti egynél próbálok maradni.

Mielőtt leültem a géphez, beengedtem az ebeket. Ha már Cuni és Pöpi a mindenem, akkor gondoltam rendes gazdi leszek és úgy ömlengek arról, hogy mennyire szeretem őket, hogy beengedem őket a lakásba, a konyhába, a saját paplanjaikra. De ebben a pillanatban a fürdőszoba ajta nyikorgott....Pöpi ment inni, télen főképp a fürdőszobában van a vödör!! víz (igen, egy német dog mellett elfelejthetjük a csili-vili színes, szép tálakat és főleg a cukimuki porcelán tálkákat, amiket a máskaliberű kutyások talán megvesznek). Hogy miért?! Mert funkcióját veszti, kicsik, törékenyek a legnagyobb jó indulattal is csulás (vastag dognyál, átlag kutyához nem hasonlítani nyáltípus) lesz és sajnálnánk a szép kis edélyzetet. Így hát marad a nagy műanyag vödör.
A csulára visszatérve, ez egy olyan dolog, amivel felvenni a versenyt a dolgos mindennapokban képtelenség. Ablakot, tükröket, falat, bútorokat törölni és a ruházatot illetve a laskátextíliákat is mindig patyolat tisztán tartani nem lehet dog mellett. Akinek volt, tudja. Aki nem tudja, hát azokra sok érdekesség vár... itt rögtön eszembe is jutna valaki, de hát egy blogon nem személyeskedek, milyen volna már, főleg, ha az illető nem is olvassa. Rossz dolog volna. Úgyhogy most magamhoz is szólok emiatt:
'Fúj, fúj Folo, rossz lány, menj a helyedre, hallod, ne ugass, menj a helyedre!!! ... Jól van, okos kislány, ott marad! Az az, okos lány vagy, tudtam én. Maradj szépen a helyeden és folytasd a blogot.'

Akkor egy original témába illő kép a Pöpiről, olyan gusztustalan, hogy már cuki:

A kutyanyál elkísér egy kutya életen keresztül. Dogos alapfelszerelés a nyáltörlő (általában kis,közepes méretű törölköző alkalmas erre a célra). Viszont ennek okául kutyát sétáltatni is csak úgy tudok elmenni, hogy karácsonyfa módon még ezt is magamra aggatom :D Próbálkozom időről időre, hogy úgy lépjek ki az utcára, hogy emberi módon nézzek ki, de lehetetlen küldetés.  A nyáltörlőt kíséri egy ürülékfelszedő zacskó tárolója, sok-sok erős zacsival és hát valami kis táska még pluszba, amibe belepakolom a lakáskulcsot, telefont és egyebeket. Ha az ember lányának ,,szerencséje" van, ezeket különböző helyekre akaszthatja magán és mind-mind más színű, már tényleg csak az égők hiányoznának - hogy a gyönyörű karácsonyfa beteljesedjen -, de minek is, nem elég égő ez így is? :)))

Égő vagy nem égő, nem érdekel. Ezt az életformát választottam, bár ez nem is életforma, mert nekem ez az élet, sőt azt nem értem, hogyan lehet másképp élni. Oké, nyilván lehet és nem bűn másképp élni, hisz ettől színes a világ, csak fura, hogy másnak talán én vagyok a fura. Ettől független igyekszem a nem kutyásokat figyelembe venni, de a saját ,,gyerekeimért" tűzbe mennék. Aki őket bántja, az engem bánt. Nem tökéletesek, ha rosszat csinálnak én megbüntetem őket, de ha nem csinálnak semmit csak léteznek, akkor azt igazságtalannak tartom, ha negatív véleményt alkotnak róluk úgy, hogy nem ismerik őket.

A négylábúak csak alszanak, serényen, pár perc alatt mély álomba merültek. Nem is sejtik, hogy róluk írok. Bár Pöpi épp egy elégedett alvásban morgással jelezte, hogy köszöni szépen nagyon jól érzi magát.

És akkor egy kis érdekesség, amit PC-n keresztül tanultam, tudjátok Pöpi és Cuni ;-)
Az emberi kapcsolataimnál megfigyeltem, aki velem kapcsolatba lép és eljön hozzánk vagy látja az ebeket, főleg a nem kutyásoknál érdekes a dolog.
Az emberek a Cunival úgy elvannak, még kedvesek is tudnak lenni az emberek, ha akarnak. Sok vizet nem zavar, ha zavarna, se zavar, nem tolakodik a szeretetért, a tömegközelekedésen is közömbösen áll a sok ember között. A lakásban lefekszik és mozdulatlanul fekszik, alig ugat stb., sokszor, mintha nem is lenne. Az emberek rajta keresztül és vele együtt kedvesek velem, ismerősöknél, rokonoknál is azt mondhatnám ez alapján is, hogy ,,bírják a búrámat".
Ami viszont a legérdekesebb, hogy a Pöpit csak azok szeretik igazán, akik engem is szeretnek. Csak ők tudják elfogadni, hogy a Pöpi batár nagy, sokat és büdöset pukizik, kakira dettó ez vonatkozik, nyálzik, minden másodpercben bújni akar, ölbe ülni stb. Szóval az ő jelenléte sokak számára terhes, gondot okozó. Akinek kicsit is felületes a kapcsolata velem, az nem szereti Pöpit se.
A Pöpi rajongók tábora lehet, hogy kisebb, de nagyon lelkes. Vannak olyanok is, akik inkább távolról szeretik őt, ez is tök korrekt, én pedig megértem.
Azt is megértem, hogy engem se szerethet mindenki, hisz én sem szeretek mindenkit. Ez már csak ilyen örökkörforgás :o)

Cuni a kutyám lett

Első kutyám, akit még 4 évesen kaptam, 12 évig volt velünk, ő egy német juhászkutya és labrador retriever keveréke volt és a mai szemléletem szerint egyértelműen hiányzott a szocializáció az életéből. Ez a mi hibánk, de akkor még nem tudtunk kutyázni, akkor a kutya még csak a házőrző szerepét töltötte be. Viszont tanultunk, fejlődtünk a családdal. Sajnos 12 évesen már nagyon beteg volt és el kellett altattatni Őt.

,,Kutya nélkül lehet élni, de minek?!", így hiába volt fájdalmas, hogy a gyerekkori kutyámat a kezeim közül kellett elengedni az örök vadászmezőkre, de nem maradhattam kutya nélkül. Kerestem, kutattam, voltak fajtatiszta kutyák, amik tetszettek, de felelős tenyésztőtől akkoriban nem tudtam volna venni, így főként menhelyeken nézelődtünk. Egy dolgot tudtam, biztosan és ez a lényeg!!!, hogy ,,kommersz" kutya (ami némi túlzással minden második háztartásban megtalálható, pl. német juhász, retrieverek stb.) és az előzőnél alacsonyabb kutya nem kell.
Majd egyszer kaptam egy SMS-t, egy ismerősömtől, hogy az ő ismerősének van egy retrievere, aki 2 éves és megválnának tőle, mert elköltöznek. Némi telefon és utánajárás, mehetek megnézni a kutyát.

Jött a telefon, hogy nincs meg a kutya, MEGINT megszökött, de amint meglesz, szólnak. Vártam, talán pár napot, ki tudja már, aztán meglett és mi mentünk... láttam már néhány kutyát, keveréket és fajtatisztát, de a mai napig nem volt ilyen, hogy ne tudjam a labradort a goldentől megkülönböztetni. Bementünk, beszélgettünk az akkori gazdikkal és a mai napig nem tudom miért, de kellett Ő nekem. Golden retriever (oké, nem papíros, így hivatalosan keveréknek minősül, de aki látta már annak elég egyértelműen fajtatisztának tűnik) és alacsonyabb az előző kutyánknál, hát Folo így esett bele a saját 22-es csapdájába :D Még azt se mondanám, hogy azt a plusz szikrát éreztem, de már annyira kellett egy kutya, hogy nagyon. Hát ez az, ahogy én szigorúan NEM javaslok se másnak, se magamnak kutya keresést. A kutya össz ,,tudása" az volt, hogy a füle tövénél megfogták a fejét és leült, de állítólag nagyon okos, suliba is akarták hordani, de gyerekei lettek. Igen, igazán ,,büszkélkedni való", hisz első tüzelésnél egy keverék tacsi-félegéstől, akit valahonnan a szomszédból szedett fel. Ezen kívül a kutya csak szökdösött és szökdösött, ezt viszont szerintem barom tehetségesen. Aztán végül, csak az enyém lett, az én Cunim. Az első kutyám, az én nevemen, az én nevelésemmel, bár ez utóbbin Cuni biztos lilára röhögné magát.

Ő itt Cuni:

Hogy mennyire nem normális?
Már néhány éve nálam volt, amikor egy ismerős 2 m-es kőfaláról akart leugrani, némi szabadság reményében :D Illetve pórázas laza séta alkalmával gyakran lép le az úttestre, még akkor is, ha a járdán sok hely van, de megértem, a halál is csábítóbb számára, mint velem élni ;)

Amit az ember hall és olvas a golden retriever csodás jelleméről, az általánosságban Cunira nem igaz. Nem rossz ő, csak más, mert nem foglalkoztak vele és pont akkor nem, amikor a legfogékonyabb időszakába volt, kiskorában. De mit várok én, csodát?! Egy 14 éves lány szülinapi ajcsija volt, ennyi és nem több. Nem kutya, nem társ, nem családtag, csak egy ,, ajcsi", igen, direkt írtam a szlenget, mert nekik csak az volt. Pedig csodás jelleme van, csak másképp. Évekig nem tudtam értelmezni és főként nyűgként éltem meg, hisz sosem kutyáztam előtte, nem tudtam mit és hogyan kell és egy problémás kutyát pláne nem tudtam kezelni, így kudarc kudarc hátán volt.

Mielőtt zárnám soraimat, gyorsan jellemezném a régi Cunit:
- pórázon húz

- nem engedhető szabadon, mert aztán sose jön vissza

- minél messzebb menni az emberi falkától

- más állatokat, macskákat és kutyákat egyaránt megtámad

- az embereket letojja magasról

- az utcán nem létezik az az überfinom jutifalat, amit legalább megszagolna

- csak egy dolog érdekli a nagy világból menni, menni és menni....

Aztán közös munkával megdelejztünk egymást és Cuni státusza így lett ajcsiból --> AJÁNDÉK, igen, nekem  Ő az.

A két nedves nózi

A blogom főként Róluk fog szólni, bár nem katonás renddel, hanem épp ami és ahogy jön.
Ahogy én is, úgy ők is nicknéven szerepelnek, így ha valaki ismer tudja, hogy kik vagyunk, ha nem hát nem :) Én lennék Folo és úgyis mondhatnám, hogy van két ,,gyerekem", egy fiam és egy lányom.

Pöpi és Cuni, biztos gagyi,de illik rájuk, nem tudom honnan jött, mert sokszor becézi az ember azt, aki kedves a szívének. De a sok becenév közül maradtak ezek.

Pöpi, 2 éves német dog fiúcska....ööö....akarom mondani okos, nagy kan :D Voltak vele kutyás terveim. De egyelőre a közös lustizásoknál és sétáknál és úgy amblokk a mindennapokban egyszerűen csak VAN, LÉTEZIK......NEKEM. Igen, kicsit egoista szemlélet, de ő ilyen, ilyen a dog, csak a gazdi. Ha lenne erszényem és még el is bírnám, tuti abban kéne hordoznom egész nap. Ha létezik szerelem két faj között (és akkor kéretik mindeféle perverzitás gondolatától tartózkodni), akkor ez a nagybetűs SZERELEM. Rá vártam, nem perceket, nem órákat és nem is heteket.... és sok-sok utánajárás és tudatos keresgélés után mégis kissé tudatlanul belecsöppent az életembe a maga kis 11 hetes pillesúlyával és feketén!!! ;) Ennek is van története, de majd egyszer.  A történetünkből egy vicc, hogy akárhogy is nézzük, de 35 kg-val többet nyom, mint én.

Életem másik meghatározó pontja, Cuni, a 8 éves golden retriever nőci. Egy költözési árva, leselejtezve, mert teher, gond egy neveletlen golden lány, egy alomnyi keverék kölyök után. Pedig meggyőződésem, hogy az előző gazdái nem is tudták a Cuni-féle gondok fogalmát. Ha lehet mondani mindkét kutyám én vagyok, de Cuni tartja elém a tükröt, hogy én milyen vagyok és sokáig betege voltam a saját látványomnak, mert nem is tudtam, hogy én vagyok. Igazán ő az első olyan kutyám, akivel ,,kutyázni" kezdtem. Míg mások egy ártatlan kölyökkutyát találnak erre a nemes célra, hát én jól kifogtam. Nem a 0-ról indultam, mint egy kiskutyával, hanem a mínusz 100-ról :)

Alapvetően szeretem az állatokat, a kutyák a mindeneim és felelős állattartó igyekszem lenni. A kutyák felé nagy a türelmem, ha más irányba nem is túl jellemző. De Cuni úgy igazán próbára tudja tenni a türelmem. Más kutyák irányába eddig még nem tapasztaltam ezt, gyengébb kiadásban sem.

Ahogy az életben általában az emberek fejlődnek, úgy Cuni is fejlődik, Folo is. Így közös erőkkel, sok-sok munkával és energiával eljutottunk oda, mindenféle tervezés nélkül, hogy Cuni hivatalos terápiás kutya lett. Bárki mondta volna ezt nekem, akár 5 éve, akár csak 1 éve, körbenevetem, hisz arra is több esély lenne, hogy a 'hírösnevesbradpitt' elvesz feleségül. De ahova eljuttam most, az maga a csoda. És úgy érzem, hogy ennek a csodának még csak az elején tartunk.

Az első

Kedves Olvasóim!

Sok szeretettel üdvözlök Mindenkit az első blogomon. Még ez az egész új nekem és bele kell tanulnom, de akkor neki is kezdek.

Egyszer volt, hol nem volt...