Cunival aktívkodtunk

Végre több időnk és lehetőségünk is volt Cunival a hivatásunknak élni, a terápiás kutyázásnak :)

Voltunk speciális ovis táborban és általános sulikban is. Ami mindig közös akármerre is járjunk, a gyerekek lelkesedése és az, hogy Cunit ölelik és agyonpuszilgatják a gyerekek :) Ha ilyenkor a levegőben áradó szeretetet össze lehet gyűjteni egy zsákba, akkor biztos hogy a Föld minden lakója kapna annyit, hogy senki se legyen szomorú. Nagyon érdekes, hogy csak ránéznek a kutyára és azt mondják, hogy milyen aranyos vagy mennyire szeretik ismeretlenül is. Ez mégis melyik embertársunkkal fordul elő, hogy 5 mp alatt megszeretteti magát és mondjuk 10-ből 9 gyerek azt mondja(még ha később változhat is a véleményük, mondjuk találnak egy még édesebb ebet), hogy ő a legcukibb,legaranyosabb, legkedvesebb, legpuhább leg..., leg..., leg..... kutya?

Vannak olyan emberek, akik mágnesként vonzzák a gyerekeket és nagyon hamar megszeretik őt a gyerekek, de állítom, hogy az állatok irányba ez ilyenkor rekord gyorsaságú folyamat. Én magam sem értem teljesen, de tényleg másodpercek alatt rajonganak értük, anélkül, hogy bármit is csinálnának vagy mutatnának a kutyusok.
Elképesztő, hogy egy idegen kutyába és ezzel együtt a felvezetőkbe(a terápiás kutya gazdikba) mennyire megbíznak, csupán a kutya végett.

Az emberi kapcsolatokban sokszor évekig dolgozunk, hogy oda-vissza egy ideális barátság, rokoni kapcsolat vagy épp szerelmi kapocs erős legyen. De a terápiás állatok sok idegen embernél egy akkora erős híd, hogy elképesztő, amit ők tudnak. Félelmetes az az erő, ami bennük rejlik.

A másik, ami kicsit meglepetésként jött, mint felismerés. Az, hogy Cunit egyre jobban ismerem azt hittem, hogy csupán a kora miatt, hogy már jó ideje vagyunk együtt és ismerjük egymás rezdüléseit. De rá kellett jönnöm, hogy ez a a speciális ,,munka" is rengeteget ad hozzá. Az, hogy mindig hozzám fordulhat ha valamiben elfárad, ha valamit soknak érez vagy úgy érzi, hogy most nincs kedve hozzá. Mindig én vagyok a kapocs, hogy megoldjunk dolgokat. Sok év után mostanában látom először azt, hogy milyen kitartóan csillog a szeme, csillog a szeme értem. Tudja ő is meg én is, hogy ketten megoldjuk a feladatokat, akármit is kelljen.
Tudja, hogy sokszor kérek olyat, amihez épp talán nincs kedve, de meg kell csinálnunk, mert én szeretném és mert nincs más megoldás. Az egyik ilyen, amikor metrónál a mozgólépcső miatt rengetegszer felemelem. Sokszor nehéz tartani az ő 24 kg-ját az én 44 kg-mal, így többnyire a feje lóg kicsit, míg a feneke van inkább magasba. Látom rajta, hogy néha tényleg elküldene melegebb éghajlatra, hogy ilyet kell csinálni többször egymás utána, ahelyett, hogy a réten futkározna és szaglászódhatna. De azon kívül, hogy elfárad olykor, nem éli meg sokként vagy kudarcként, csak egy aktuális ,,kevésbé szeretem" résznek. Nem haragszik rám, mert szerintem érzi, hogy én sem direkt állítom ilyen helyzetek elé, de ott és akkor így tudjuk ezt megoldani. Talán ha beszélne, biztos puffogna pár sort, de este kellemesen elfáradva egy tevékeny nap után milyen jó pihizni érzés fogja el és látszik az arcán, hogy boldog. De már akkor is boldog ha az újabb típusú metróra léphet be. Szívesen ugrik fel a buszra is, csak utazzunk, csak tegyünk valami hasznosat.

Nálunk embereknél is jótékony hatású, ha tudjuk, hogy szükség van ránk és mindig van feladatunk, szerintem a kutyáknál is pont ugyanígy működik ez.