Életem értelmei

Igen, találó a cím, még ha sablonosnak is hangzik. A kutyáim az életem fő értelmei. Ők azok, akikért nap, mint nap felkelek, akik miatt és akikért céljaim vannak. És mégis ők maguk a cél. Előre szólok, hogy zavaros lesz a mai írás, akár csak én magam :-) de inkább jó értelemben.  Nem szeretném, ha depisnek, negatív szemléletűnek tűnnék, inkább épp ellenkezőleg... hálás vagyok az élettől kapott dolgokért. :)

Az emberi lény amennyire csodálatos, annyira kegyetlen is. Ezért akármennyire is tudom, hogy az ember felsőbbrendű lény, a mindennapokban mégis sajnálatot érzek az emberi faj iránt. Ha tudok, segítek az embereknek, mert hiszem és tudom, hogy vannak jó emberek és vannak az embereknek jó cselekedeteik. De mégis annyira gonosz lény az ember, hogy nem tudom elfogadni, akinek ennyi észt adtak Fentről, hogy azt ennyire undorító módon használja fel.

Rögtön itt át is kanyarodnék arra, hogy tanulmányaimból kifolyólag nemsokára hivatalosan is oktathatom az apróbb talpú kétlábúakat. Legalábbis remélem nemsokára papírom is lesz róla :) De menet közben jöttem rá, hogy ez nem az én világom. Régebben is sejtettem, de azért bizakodtam, hátha...Az okát nagyon sokáig nem tudtam megfogalmazni, de már nem tagadom, mert nincs benne szégyellni való. A sérült gyerekekhez és felnőttekhez sokkal több türelmet érzek, még ha egy kérdést monoton módon tudnak ismételni vagy más fura dolgaik vannak, akkor is. Pedig sérült emberekkel foglalkozni sem könnyű, sőt nehezebb is valahol.
De ahogy eljutottam a kutyás terápiázáshoz, az egyetemi éveim végéhez közeledve és jó néhány kutyás évvel a hátam mögött... Rá kellett jönnöm, hogy minden azért van, mert az állatok sokkal közelebb állnak szellemileg vagy épp lelkileg a sérült emberekhez. A legszorosabb kapcsolatok sérült ember és állat között alakulnak ki. Hogy miért? Mert ők ,,közel" vannak egymáshoz. Nem fizikailag, nem is szellemileg, leginkább lelkileg. A lelkük nyitottabb, olyan nyitott, amilyenek mi ún. egészségesek sose leszünk. Ők egy hullámhosszon vannak.

A sérült kifejezést nem szeretem, azt sem, hogy mások. Ami igaz, de másképp mások, mint ahogy sokan azt gondolják. Ezért inkább chance (jelentése: véletlen, lehetőség, esély) embereknek nevezem őket. Mindhárom szót igaznak érzem Rájuk vonatkozóan. Inkább úgy fogalmaznék, hogy valamivel kevesebbek, viszont máshol az életben ők sokkal többet kapnak, leginkább érzések terén, mint mi kommersz emberkék. Igen, eléggé kommerszek vagyunk legtöbben.

A chance emberekben sokkal több érzés, szív és szeretet van, mint bennünk kommerszekben valaha is lesz. Tisztelet a kivételnek, mert az mindig akad :)
Akárhogy is van, a kommerszek már kisgyermekkorban gonoszkodnak egymással az óvodában és elég tudatosan teszik ezt, ami az évek alatt rosszabb is lehet. A chance emberkéknél nem igazán lehet ilyesmit tapasztalni vagy csak elvétve. Ők sokkal nyitottabbak a világra, az érzéseik sokkal intezívebbek. Az állatok felé is oly nyitottak, nem olyan begyöpösödöttek, mint oly sok kommersz kétlábú. Ez az, amitől ugyanúgy könny gyűlik a szemembe a meghatódottságtól, mint attól, hogy az alvó kutyáimra pillantok és hálás vagyok, hogy ŐK vannak nekem.

Mi nem tudjuk értékelni a mindennapok sokaságát, én sem tudom mindig (eléggé). Legtöbbünk párszor koppan és talán hosszabb-rövidebb ideig rájön, hogy miként is kellene értékelni a dolgokat.

Hosszú évek óta vágytam arra is, hogy terápiás kutyám legyen. Az okán sosem gondolkoztam, pedig egyszerű. A kutyás terápia nekem is terápia, magamat is gyógyítom vele. A mindennapi sérülések az emberek között, erre számomra csak a kutyázás ad igazán gyógyírt. Ahogy másoknak tudok segíteni Cunival, úgy segítek magamon is.
Biztos vagyok benne, hogy a világban azért olyan sok a kiégett ember, mert nem adják meg maguknak a lehetőséget, hogy a szívüket eléggé kinyissák a chance emberek és az állatok iránt egyaránt. Pedig érzések terén Tőlük tanulhatnánk a legtöbbet.