Cuni a kutyám lett

Első kutyám, akit még 4 évesen kaptam, 12 évig volt velünk, ő egy német juhászkutya és labrador retriever keveréke volt és a mai szemléletem szerint egyértelműen hiányzott a szocializáció az életéből. Ez a mi hibánk, de akkor még nem tudtunk kutyázni, akkor a kutya még csak a házőrző szerepét töltötte be. Viszont tanultunk, fejlődtünk a családdal. Sajnos 12 évesen már nagyon beteg volt és el kellett altattatni Őt.

,,Kutya nélkül lehet élni, de minek?!", így hiába volt fájdalmas, hogy a gyerekkori kutyámat a kezeim közül kellett elengedni az örök vadászmezőkre, de nem maradhattam kutya nélkül. Kerestem, kutattam, voltak fajtatiszta kutyák, amik tetszettek, de felelős tenyésztőtől akkoriban nem tudtam volna venni, így főként menhelyeken nézelődtünk. Egy dolgot tudtam, biztosan és ez a lényeg!!!, hogy ,,kommersz" kutya (ami némi túlzással minden második háztartásban megtalálható, pl. német juhász, retrieverek stb.) és az előzőnél alacsonyabb kutya nem kell.
Majd egyszer kaptam egy SMS-t, egy ismerősömtől, hogy az ő ismerősének van egy retrievere, aki 2 éves és megválnának tőle, mert elköltöznek. Némi telefon és utánajárás, mehetek megnézni a kutyát.

Jött a telefon, hogy nincs meg a kutya, MEGINT megszökött, de amint meglesz, szólnak. Vártam, talán pár napot, ki tudja már, aztán meglett és mi mentünk... láttam már néhány kutyát, keveréket és fajtatisztát, de a mai napig nem volt ilyen, hogy ne tudjam a labradort a goldentől megkülönböztetni. Bementünk, beszélgettünk az akkori gazdikkal és a mai napig nem tudom miért, de kellett Ő nekem. Golden retriever (oké, nem papíros, így hivatalosan keveréknek minősül, de aki látta már annak elég egyértelműen fajtatisztának tűnik) és alacsonyabb az előző kutyánknál, hát Folo így esett bele a saját 22-es csapdájába :D Még azt se mondanám, hogy azt a plusz szikrát éreztem, de már annyira kellett egy kutya, hogy nagyon. Hát ez az, ahogy én szigorúan NEM javaslok se másnak, se magamnak kutya keresést. A kutya össz ,,tudása" az volt, hogy a füle tövénél megfogták a fejét és leült, de állítólag nagyon okos, suliba is akarták hordani, de gyerekei lettek. Igen, igazán ,,büszkélkedni való", hisz első tüzelésnél egy keverék tacsi-félegéstől, akit valahonnan a szomszédból szedett fel. Ezen kívül a kutya csak szökdösött és szökdösött, ezt viszont szerintem barom tehetségesen. Aztán végül, csak az enyém lett, az én Cunim. Az első kutyám, az én nevemen, az én nevelésemmel, bár ez utóbbin Cuni biztos lilára röhögné magát.

Ő itt Cuni:

Hogy mennyire nem normális?
Már néhány éve nálam volt, amikor egy ismerős 2 m-es kőfaláról akart leugrani, némi szabadság reményében :D Illetve pórázas laza séta alkalmával gyakran lép le az úttestre, még akkor is, ha a járdán sok hely van, de megértem, a halál is csábítóbb számára, mint velem élni ;)

Amit az ember hall és olvas a golden retriever csodás jelleméről, az általánosságban Cunira nem igaz. Nem rossz ő, csak más, mert nem foglalkoztak vele és pont akkor nem, amikor a legfogékonyabb időszakába volt, kiskorában. De mit várok én, csodát?! Egy 14 éves lány szülinapi ajcsija volt, ennyi és nem több. Nem kutya, nem társ, nem családtag, csak egy ,, ajcsi", igen, direkt írtam a szlenget, mert nekik csak az volt. Pedig csodás jelleme van, csak másképp. Évekig nem tudtam értelmezni és főként nyűgként éltem meg, hisz sosem kutyáztam előtte, nem tudtam mit és hogyan kell és egy problémás kutyát pláne nem tudtam kezelni, így kudarc kudarc hátán volt.

Mielőtt zárnám soraimat, gyorsan jellemezném a régi Cunit:
- pórázon húz

- nem engedhető szabadon, mert aztán sose jön vissza

- minél messzebb menni az emberi falkától

- más állatokat, macskákat és kutyákat egyaránt megtámad

- az embereket letojja magasról

- az utcán nem létezik az az überfinom jutifalat, amit legalább megszagolna

- csak egy dolog érdekli a nagy világból menni, menni és menni....

Aztán közös munkával megdelejztünk egymást és Cuni státusza így lett ajcsiból --> AJÁNDÉK, igen, nekem  Ő az.