A rút kiskacsával is megtörtént

Már egy ideje győzködöm magam, hogy írjak, de valamiért nehezen szántam rá magam. Nehezen jönnek a betűk, vagy legalábbis az elején. Pedig lenne mit írnom, bőven lenni mit: kellemeset, aranyosat, elgondolkodtatót, megdöbbentőt, szomorút és vicceset egyaránt. Aztán csak a gondolatok kavarognak, hogy mit domborítsak ki, mihez van épp kedvem. Igazából az élet a válasz mindenre, ahhoz van kedvem, részben mert tényleg van hozzá kedvem, részben mert muszáj, hogy az embernek legyen kedve a saját életéhez. A többi lényegében lényegtelen.

Megfogadtam magamnak, hogy rugalmas leszek a mindennapokban, az életben. Tisztelem azokat, akik tudnak ÉLNI. Törekszem arra, hogy mindig újabb, másabb és még sokoldalúbb legyek. De mások lássák csak azt, amit akarnak. A kedves és kutyás lányt. Igen, ez én vagyok :) És igen, általában ezt látják mások, nem én találom ki, mások által tudom. Korábban zavart, hogy nem azt látják belőlem és rajtam, amit én érzek és tudok magamról. Már nem, sőőőőőt jobb is ha a legtöbben ,,csak" eddig látnak. Akiknek igazán fontos tudni a többleteimről, azok tudják, legbelül legalábbis biztos.

Aztán ennyi év után rájöttem, hogy ez a kutyázás milyen praktikus az életben. A mély kutyás beszélgetésekben oly hasznos és szuper jó érzés, ha talál az ember lánya egy másik lelket, aki ugyanannyira képes ,,feláldozni" magát a kutyájáért. Ugyanakkor a felületesebb emberi kapcsolatok körül viszont gyönyörűen lehet söpörgetni a kutyás életem szemelvényeivel. Na most ezek után találja ki mindenki, hogy épp hova sorolom, főleg, hogy a nem kutyásokat is berakom vagy ide vagy oda :D

De, hogy érdemben is meséljek. Elgondolkodtató, hogy sokan a saját családjukkal se nagyon ápolják a rokoni kapcsolatokat. Nálam pedig úgy alakult, hogy a Pöpesz rokonaival, igen, a kutyám rokonaival. Nyilván persze mi gazdák vagyunk a fő mozgatórugók, de azért mégis. Persze szerencse is kell hozzá, hogy a másik oldalról is befogadóak legyenek. De csak egy rövid áttekintést, hogy mégis kiket köszönhetek csak így családon belül a kutyámnak.
Pöpiék 5-en voltak tesók az alomban, 2 fiú és 3 lány. Az összes tesóval találkoztunk már, mióta saját gazdiknál vannak. Két lány tesóról folyamatosan tudok információkat, egyikkel nagyon gyakran találkozom, akárcsak Pöpiék anyukájával. Az egyik féltesó dettó, bár ez annak köszönhető, hogy a Család egy része egy helyen lakik. De ahogy mi kétlábúak meglátogattuk a barátainkat, úgy botlottam bele teljesen véletlen Pöpi unokaöccsébe. Azóta már velük is többször kirándultunk egy közöset. Nagyon jó dolog az efféle családi kapcsolatokat is ápolni. A kutyám családja és a gazdák valahol az én családom is lettek, nem ,,csak" egy német dogot kaptam, nem a kutyát pusztán, hanem sok embert, sok helyet, sok ismerőst, sok szituációt, még több érzést és emléket..

Olykor eszembe jut mennyivel könnyebb(?) lenne egy kisebb testű kutyával. Sok esetben praktikus lenne...de igen, lenne. Akkor viszont nem tudnék olyan dolgokat, amiket most a birtokomban tudok.
Cuninak és Pöpinek köszönhetem azt, hogy rengeteg embert ismerhettem meg eddig, néhány mélyebb barátság is szövődött, de olykor egy-egy felszínes ismeretség is. Aztán a sok kedves ismerős, akivel pár mondatot mindig tudunk beszélni, ha összefutunk.. Arról már nem is beszélek, hogy mindkét kutyámnak külön magánélete van, külön baráti köre. Sok a közös az életükben, de mégis mindketten kialakíthatták a saját körüket. Élvezem, hogy miattuk kell szervezkedni, vagy utazni, hogy A-ból B-be, aztán C-n keresztül D helyre jussunk :) Hogy mindkettőről tudnék egy életrajzi regényt írni. Ha az életemben csak ők lennének, akkor se szólhatnék semmit, állati szerencsés vagyok, na :D :D :D és igen, fülig érő szájjal írom. Mert megtehetem, hogy élem az életem és azt is, hogy köréjük építem a dolgokat. Ez sokszor együtt jár és sokszor külön is. Van, hogy őket helyezem előtérbe, de van, hogy önmagamat.

Önmagam, új témába kezdtem az életemben. Megint megújulni, ezzel együtt megszépülni. Hiszem, hogy ha rendben vagyok magammal, akkor szép vagyok. Szóval építem az elmém, ezzel együtt a fantáziám is megindul, azt hiszem van egy új hobbim, egy olyan dolog, ami lázba hoz. De a visszatérő vágyaim...És igen, (én!!!!) enni akarok, finomakat, különlegeset, menni akarok, a következő utcasarokig vagy annál egy fél méterrel tovább. És ezek mellé egy kis tokaji furmintra vágyom. És tudom, hogy a lista még bővül. A kívánságlista vagy bakancslista, felőlem bárminek nevezhetjük. De szárnyakat kaptam úgyis és akkor is, ha csak egy széken ülök perpill. Mikor a rút kiskacsa rájön, hogy ő nem egy hibás példány, hanem egy sokkal szebb és különlegesebb lény, mint a ,,tömeg" körülötte.

A tanító tojások

Éjjel fél 1 és nekem kipattant az összefüggés és a vágy, hogy megírjam. Magamban egy csodás elméletet képzelek el, amit felfedeztem. Összeraktam, megint az élet egyik részét mozaikokból.Úgy, mint amit nagy tudósok alkotnak, persze én csak kis ember vagyok hozzájuk képest, de az belső érzés biztos nagyon hasonló. Tudom, hogy éjjeli bagoly vagyok és ilyenkor nyílik meg a világ, de újabban egy valaki lep meg mindig pozitív értelemben, én saját magamat. :)

Arról van szó, hogy néha visszaolvasom a blogot, egy-egy részt, hogy tanuljak magamból, egy régebbi gondolatot vagy érzést visszahozzak kicsit. De ma arra jöttem rá, hogy megvalósítottam azt, amit elméleti példaként írtam de gyakorlati formában. Ha a gondolatot magát alkotom és valósítom meg, tuti nem csodálkozok, de az, hogy a példának felhozott gyakorlatot végzem el látszólag teljesen véletlen...az arcom leszakad.

Még év elején írtam ezt:
,,A másik, amikor a két blablablabla szövegemem között néha valami értelmes is kijön. Még pedig az, hogy az életre nincs egy leírt és bevált recept. Mindenkinek magának kell kitalálnia, hogy most több vagy kevesebb só kell-e bele. Illetve a boltból mit veszünk meg, milyen alapanyagokból főzünk, ezt is mi magunk válasszuk meg, néha jól, néha rosszul. Minden ezen múlik. De kísérletezgetni kell, aki mer kísérletezgetni, annak biztos, hogy valami finom kerül a végén az asztalára."

Az életem terén igyekszem ezt folyamatosan gyakorolni, de ma úgy sikerült az étellel bánnom, ahogy az életemet is alakítom. Aki nem tudná én annyira tisztelem a konyhát, hogy a közelébe se megyek :D Pont azért, hogy másokra meg önmagamra se jelentsek nagy veszélyt. És nagyon nem filózom, hogy ezzel így mi lesz a jövőben, meg a sok sztereotípia, hogy ,,meg kellene tanulni", meg ,,majd ha gyereked lesz" meg a ,,nőnek a dolga, hogy..." és stb. hát ezt még idézés szintjén is kisípolnám a blogból. Nagyképűen hárítom a témát, de azért a poén része most jön.

3 darab finom és házi tojásból akartam megmenteni a világot vagy legalábbis magamat. Olyanba fogtam bele, amit már többször csináltam és a hibázás lehetősége eddig 0 volt, erre ma...miért ne épp ma?! Úgy sikerült, hogy elrontottam, nem kicsit...nagyon :D Ott álltam, hogy most akkor ki kellene dobnom őket? A cuki kis házi tojásokat, amiket a tyúkok tojtak nekem. Valahogy ott álltam és nem hittem el, hogy ez így mégis hogyan??? Aztán pár mp pánik után gondoltam jó, hát hagyjuk folyni kicsit az eseményeket. És hagytam, kísérleteztem egyet valami teljesen újat. Tudom a nagy háziasszonyoknak a tojás meg se kottyan, én már lassan egy A4-es oldalt végigírok az életről meg a 3 darab HÁZI tojásról :D

Látszólag zavaros lehet a történet, de a tojással is pont az és pont úgy történt, ami velem is. Az adott helyzetet kell alakítani, formálni, meg persze önmagunkat és nincs leírva, hogy hogyan kell vagy így tilos. Nem értettem hozzá, nem tudtam, hogy ezt lehet-e vagy sem, kipróbáltam és sikerült.
Igen, pár pillanat erejéig én is megijedtem, hogy mi lesz szegény tojásokkal és velem, mert éhen maradok. De tét nélkül, nincs semmi. Alakítanunk kell a saját életünket, de néha nem baj ha egy picit hagyjuk, hogy csak úgy magától történjenek az események. Ha az élettel dinamikusan összedolgozunk, akkor valami jó fog kisülni belőle :)

A négylábú facilitátorok

Cunis és munkás hétvégénk van, mint említettem már korábban. Nagyon szeretek vele dolgozni, az ilyen idő minősége hatványozottan értékes. A hétköznapokban rohanok, jövök-megyek, ő mindig vár és örül nekem, de sokszor csak úgy élünk simán. Ő azért is hálás, de ha terápiás bemutatóra vagy foglalkozásra megyünk az mindig más.

Mindig értékes, ha a szeretteddel vagy, de bármilyen kapcsolat is legyen, nem elég a mennyiségi idő, sőt nem is az a lényeg, hanem a minőségi idő az ami igazán fontos. Így Cunival hiába lakunk együtt csajosan, ez a hétvége pont úgy jött ki, hogy mindkét napra jut valami izgi. Egy kis kaland, amit ketten, közös munkával élünk át. Közeledik a tanév vége, kicsit már fáradok, gondoltam akkor olyan feltöltősre csináljuk a hétvégét.

Így hát ma reggel nyakunkba vettük a világ egy szeletét és tömegközlekedtünk. Korábban Cunival nem nagyon fordult elő, de most elég gyakori, hogy az emberek megkérdezik milyen fajta. Tény és való, hogy egy cuki keverékre hajaz most a leginkább, amióta nyárias a frizurája.
Apropó, nyári frizura, nagyon jó ötlet volt, a kullancsot hamar meglátom rajta, könnyebb tisztán tartani őt is meg a lakást is. Nekem bejött meg szerintem neki is, nincs annyira melege.

Ma gyereknap alkalmából voltunk bemutatózni. Az alapítványunktól többen jöttek, így volt kicsi, volt nagy, volt rövid, na meg hosszú szőrű eb is. Cuni pedig rendi volt, örült a régi haveroknak. Ilyenkor azért megnyugszom, hogy nem csak az én kutyám a hibás, amiért nem lájkolja a legtöbb kiskutyát. Szóval kaptam némi visszaigazolást. Na meg arról is, hogy a sok éves befektetett munka meglátszik mindig. Reggel megkértem, hogy legyen oly kedves és viselkedjen és lám, nagyon fainul viselkedett, olyan lelkesen dolgozott, öröm volt nézni. Na jó nem tagadom, túlpörögte és így sokat hibázott, de talán most ez nem volt akkora baj. Én viszont nagyon örültem, hogy lelkes, hogy akarja csinálni, hogy van benne spiritusz.

Holnap hosszú utunk lesz, de izgalmas is. A sclerosis multiplexes betegeknek lesz az ún. Mosoly hete rendezvény. Cunival mi nagy SM támogatók vagyunk, szoktunk a helyi SM klubba is járni, az ottani emberek már a kibővült családunk. Így várom, hogy találkozzam velük is és hogy tényleg megfelelően mosolygósan megnyissuk a heti rendezvényüket. Majd írok arról is. Viszünk más állatokat is, nem csak kutyákat, szóval izgi lesz. Remélhetőleg fotók is lesznek.

A kettő esemény között pedig gyakoroltunk még, lustálkodtunk közösen, most is itt fekszik a lábamnál, amíg blogolok. Nagyon jó, ha az embernek van kutyája, de ezt elmagyarázni még mindig nem tudom. Csak az tudhatja, aki szintén állatokkal él. A dolgok sokkal jobban felértékelődnek, amit a kutyáimért kell tenni az sosem teher. Egy idő után minden olyan természetes velük, már nem is tudom milyen lehet kutya nélkül.

A kutya megtanított az elfogadásra, a humorérzékem jó részét is neki köszönhetem. Arra, hogy tele vagyunk hibákkal, Te is, Ön is, Én is. Arra, hogy mindig kell gondolni arra, hogy na de a kutyával mi van ha én elutazom, ha később érek haza, ha oda mennék, ha nem ezt szeretném, ha inkább azt venném meg...
Szóval a kutya egy nagyon jó facilitátor, elsősorban szociálisan, de amúgy is sok téren, ezek tények és nem csak mert én úgy érzem, hogy...
A kutya mindig építi a személyiségemet és sosem rombolja azt, ez az egyik oka a sok közül, hogy én vagyok a kutyás Folo ;)

Hálát adni...csak két szó?!

A mai valami hálaadásos blog lesz ;)

Kezdjük az elején, erős gyomrúaknak ez a bekezdés :D Péntek délutáni kávézás...Cuni a lábamnál relaxál. Hallom/látom bokákol az ágyon fekve, na gyorsan megpróbálom arrébb terelni, hogy legalább mosogatni meg mosni ne kelljen sokat és heuréka, a gyors reakcióképességemnek. Annyira elégedett voltam, mert történt már olyan, hogy a frissen tisztított szobaszőnyegre sikeredett a háziasított kutyaróka. De hát a kutyák és gyerekek mellett az ember reakcióképessége igazán megnövekszik, az extrém esetekre elég jól felkészíti az embert. Nyilván aki gyereket vagy kutyát tart, az sose lehet elég felkészült, de a továbbképzések mindenképp hasznosak. Illetve az ember lánya olyan takarítási módszereket megtanul és megtapasztal, amit sima mezei felnőttként még csak nem is gondolna. Hmmmm......mennyi szép emlék, amikor télen hajnalban kell lakást takarítani SOS vagy éjszaka óránként kelni, hogy a mínusz fokokban pizsamában kikísérd a kisfifit, hogy elvégezze dolgát, de amint indulnál ki, már hopsz késő a dolog és takaríthatsz :D és akkor ez a menet élő gyerekkel biztos, hogy még ,,izgalmasabb" lehet :D Na de kicsit előreszaladtam.

Kellemesebb témára váltok, de kellett valami guszti az elejére, hogy elriasszam a lelkes olvasót :P

Hálás vagyok az életemért, azért, hogy én én vagyok. A családomért, a kutyáimért, a barátaimért, a mindennapi kisebb és olykor nagyobb küzdelmekért. Azért, hogy megadatott, hogy nyitott szívvel éljek, hogy meglássam a szépet. Hálás vagyok az elfogadásért, azokért, akik velem együtt építik a mindennapjaimat. Hálás vagyok Anyunak a szárnyaimért, amit már nekem kell egyedül növesztenem. Hálás vagyok azért, hogy érzem a boldogságot és a fájdalmat. Azt, hogy meg tudom élni az életemet és, hogy végre ÉLEK. Hálás vagyok a szabadságért, aminek az ára valóban megfizethetetlen. Azért is hálás vagyok, hogy olykor félek, aztán meg kiderül, hogy mégis bátor vagyok. Hálás vagyok a rossz tulajdonságaimért és azért, hogy felismerem őket, így tudok rajtuk javítani. Azért is, mert törékeny vagyok és azért is, mert néha sokkal erősebb vagyok, mint gondolnám. És végül, de nem utolsósorban iszonyú hálás vagyok, hogy NŐ vagyok. :)

Annyi mindent élek mostanában, mielőtt valaki félreolvasná nem megélek dolgokat, hanem élek. Élem a tavaszi záport, a szeretteim boldogságát, élem a kutyám horkolását, élem a zene mindenkori hatalmát és belső erejét. Azt, hogy ami lélekben az enyém azt el nem veheti senki. Élem a zenében az egyes hangszerek erejét, a rohanó világban a kedves gesztusokat.

Olykor elfilózom, hogy talán énközpontúbb lettem, mint korábban voltam. Igen, ez mindenképp igaz, de azért, mert meguntam várni másokra, meguntam, hogy kérjek, hogy bármit is várjak másoktól. Korábban én is olyan voltam, hogy halogattam emberi dolgokat és ,,most nincs kedvem", meg a körülmények meg a kifogás és nyaff nyaff...Nem, meguntam és ráuntam, hogy bármire is várjak, hogy bárkitől is függjek akár csak egy alkalmas találkozó erejéig. Ami épít engem, ami feltölt, amitől jól érzem magam, ami nekem terem az égi fán, azt leveszem magamnak és elfogadom az élettől. Amire szükségem van és tudom, azt megadom magamnak. Mert, miért? Miért ne?! :D Hol vannak erre vonatkozó szabályok leírva? Így nem várok senkire, aki beszáll mellém az úton szívesen fogadom, de én nem várok senkire, mert az idő pénz és mi szegények vagyunk :D :))))

Épp ezért nagyon értékelem azokat az emberek, akik mernek élni, mert érdemes végignézni az ismerőseinket, hogy ki az akinek dobog a szíve és lélegzik és ki az, aki ÉL. És ez nem kor, nem idő, nem pénz, nem kedv és nem is lehetőségek függvénye. Ez Tőled függ és Rajtad áll.
Valaki ezt tudatosan csinálja vagy legalábbis próbálja, mint én, de valakinek ez zsigerből jön. Tőlük szeretek tanulni, mert mindig van mit.
Olyanokkal próbálom magam körülvenni, akik előre segítenek, akik néha egy-egy repülésben a társaim lesznek és akiknek én is tudok adni olyat, amitől ők épülnek. Mert aki épül, az valóban szépül :)


Cunis munkás hétvégénk lesz, várom, mert mindkettőnkre ránk fér már a terápia. :) Ha lesz kedvem és időm, akkor beszámolok róla.

All in all, hálát adni...csak két szó?! Vagy annál sokkal több?! 

Mostanában

Mikor már azt hittem, hogy jó munkát végeztem és hátradőlhetek egy picit, hát nagyon nem. A kulcsszó, ami hiányzik az egyenletemhez még mindig, A TÜRELEM. De tudom, hogy megéri rendbe tenni ezt is magammal, mert önmagamat egy életen keresztül végigkísérem. Tudnom kell pontosan a határaimat, azt, hogy mire és mennyire vagyok képes. Az erre szánt idő bőven megtérül majd. Garancia persze nincs semmire, de ettől olyan az élet, amilyen. Mindig tanul és tapasztal újat az ember, amire nem lehet felkészülni, de az élethez és másokhoz való hozzáállásunkat főleg mi alakítjuk ki magunknak.

Sokan mondjuk/mondják, hogy szeretik a természetet. Egy ismerősöm állítása szerint a legtöbben ezt fölöslegesen mondják. Hiszen, ha szeretjük a természetet akkor örülünk a napnak és nem bújunk el előle, örülünk az esőnek és nem rohanunk be a tető alá rögtön. Van benne valami, én is azok táborába tartozom, akik szeretik és tisztelik a természetet vagy legalábbis így érzem. De valóban ha nagyon süt a nap napszemüveget veszek fel, ha nagyon meleg van elvonulok egy hűs lakásba előle, sőt ha esik az eső én sem szívesen lépek ki a lakásból, csak ha muszáj.
Nagyon kis apróságok ezek a mindennapi életben, de még az ilyen kis dolgok is változást hoznak...

Tavasz lévén sokszor esik az eső, az esernyőmet valahogy elhagytam, az esőkabátot meg nem szívesen cipelem magammal, csak ha nagyon esik mikor kilépek otthonról. Így gyakran előfordul, hogy elázom. Több esetben a kutyaséták alatt. A egyik nap is elindultam Cunival, 50 m múlva elkezd esni, el is döntöttem még pár percet várok, hogy kicsit ugráljon a kutya és megyek is be, majd ha jobb idő lesz próbálkozom újra. De aztán rájöttem, hogy ha bemegyek, később nehezebben indulok neki és ha már itt vagyok, miért nem?! Így elindultunk, az első előny, hogy nem találkoztam SENKIVEL. Ez pont jó arra, hogy az ember kicsit relaxáljon kutyaséta közben. Nem kell figyelni mikor jönnek kiskutyával vagy nagymamával, nekem csak menni kell, menni és menni. Közben a kutya vidáman ugrándozik a vizes és magas fűben meg a gazban. Élvezi a kinti létet és a szabadságot. A természet kicsit megtisztul, ahogy a tavaszi zápor mossa, lemmosa az út porát és az én lelkemet is megtisztítja kicsit. Cuni egyik pocsolyából a másikba megy, árkon és bokron át, nem ismer határokat és lehetetlent sem. Én eközben boldog vagyok, hogy boldognak látom Őt. Végülis sétálni is főleg azért járunk, hogy neki komfortosabb legyen a közérzete és Cuni imádja a természetet, ő tényleg. Hóban, fagyban, sárban és esőben, ő akkor sem ismer lehetetlen és még emellett boldog is, hogy végre kinn van.
Nem tudom hogyan csinálja, illetve igen, ő annak örül, ami épp van, nem kér és nem vár többet ( na jó néha egy kis nisi-nasit azt szeretne :P) élvezi mindig az aktuális pillanatot. Most épp azt, hogy a szobában pihen.
Azért persze megpróbált kunyizni a kávémból, de megdumáltuk, hogy az gazdi ital, nem kutyáknak való.
Neki igazán egyszerű élete van a hétköznapokban, hisz csak eszik, iszik, alszik, fut és olykor a szükségleteit végzi. Most az utazások, programok és terápiák az más tészta, nem az a mindennapos élete. Szóval lássuk be igazán unalmasnak is mondható az élete, de biztos vagyok benne, ha megkérdeznénk tőle ő mégcsak véletlen sem gondolja uncsinak.

9 év után igyekszem őt kényeztetni és sok dolga fölött szemet hunyok, hiszen inkább csak élvezni szeretném a közösen eltöltött időt. Nem tudom mennyi van még hátra, remélem legalább 5-6 év, de igyekszem mindennapot ajándékként megélni. Eljutottunk oda, hogy feljöhet az ágyamra hivatalosan is. Először nagyon megörült neki, meg se mozdult csak ott lehessen, most már néha zavarja, ha én is benne vagyok, főleg ha még néha meg is mozdulok. Nem is értem hogy képzelem?! De ilyenkor visszavonul a saját helyére, szóval nem okoz neki ez nagy lelki törést. Szerintem akkor szeret igazán az én ágyamban aludni, amikor dolgozom és csak ő használja egyedül.

Most terápiázás ügyben volt egy kis tavaszi szünetünk, de úgy néz ki, hogy beindul kicsit megint az élet. A Cuni dolgos napjai, hisz neki se csak móka és kacagás az élete...persze vicceltem, neki még a munka is móka és kacagás.
Nem tudom, hogy említettem-e már, de idén először kapott igazi nyári frizurát. Azt kell, hogy mondjam mindketten nagyon szeretjük, én főleg a praktikuma miatt.

Most zárom is soraimat, Cuni kezdi jelezni, hogy lassan vacsora idő. De csak úgy finoman és nőiesen utalgat rá ;)

Egy kis szeretet

Drága kis mukinyulaim :)

Nagyon jó, hogy annak idején nekikezdtem ennek a blognak, az én blogomnak. :) Nem szoktam extra dolgokat írni és nem is jelentkezem túl gyakran. Korábban nagyon elcsépeltnek is éreztem a témát, hogy én is készítsek egy ,,ilyet", de mégis belekezdtem, nem bánom. Úgy éreztem ezt kell tennem és megtettem. Klassz, hogy néha vár ez a kis felület, hogy írjak ismét. A kis felület pedig betűről betűre egyre nagyobb lesz.

William DuBay egyik idézete jutott az imént eszembe, amit természetesen nagyon is szeretek. ,,Életünkben a legemberibb dolog, amit tehetünk, hogy megtanuljuk kifejezni legőszintébb érzéseinket és meggyőződéseinket, és vállaljuk értük a következményeket. Ez a szeretet első követelménye, mely egyben sebezhetővé is tesz minket a többiekkel szemben, akik talán kinevetnek. Mégis, sebezhetőségünk az egyetlen, amit az embereknek adhatunk."
Annyira így van ez és olyan jól megfogalmazva és mégis alig vannak emberek, akik így élnének. A legtöbb ember elvan a maga kis képzelt világában, talán olykor én is. De az ún. legemberibb érzéseket mégis a kutyákon látom. Nem csak az enyéimen, hanem úgy általában. Ahogy egymással bánnak meg az emberekkel és mindezt csak úgy csípőből, simán ösztönből. Olyan könnyedén tesznek meg emberi gesztusokat, hogy irigylésre méltónak tartom.

Rengetegen nem értik, hogy miért vagyok ennyire kutyás...de ezt nem lehet elmagyarázni, sőt még csak simán megmutatni sem. Érezni kell, azt viszont nagyon. Akinek van olyan igazi hobbija, amit szenvedélyesen űz, akkor ők szerintem sejtik miről beszélek.

Egyszer régen megkérdezte valaki - persze nem közvetlen tőlem -, hogy valami baj van, hogy ennyi kutyás dologgal foglalkozom a neten is? :D Erre mit mondjak? Igen, nagy a bajom, pont az ennyire buta kérdések miatt írok a kutyákról és élek velük nap, mint nap. :D :D Viccet félre téve, igen valóban segítenek egy-egy nehezebb időszakon is. Viszont ez csak egy apró morzsája azoknak az ok hegyeknek, amiért kutyázom. De csak sajnálni tudom azokat, akiknek nem elég nyitott a szívük...a szeretetre.

További buta kérdések sorába sorolható, ha a kutyáimat ennyire szeretem, akkor az embereket kevésbé vagy éppen, hogy az emberek elől veszem el ezt a szeretet ,,részt". Ez a másik kategória, amin inkább nevetek. A szív és a szeretet nem egy behatárolható dolog, akit igazán szeretnem kell, az megkapja a megfelelő helyet a szívemben, ha ember, ha kutya, ha más. A többiek pedig egyszerűen nem tartoznak oda. Még így is úgy érzem, hogy néha olyan emberek is kapnak részt belőlem, akik nem érdemlik meg. De tudom, hogy a szeretet nem olyan dolog, hogy eldöntöm, hogy őt igen, őt nem, na jó akkor még őt is szeretem, de őt már nem....ez nem döntés és megérdemlés kérdése. Konrád György fogalmazta meg ezt nagyon zseniálisan: ,,Nem azt szeretjük, aki érdemes rá, hanem akit szeretünk." Amikor erre az idézetre bukkantam, az véletlenül volt, de biztos, hogy nem a véletlen műve, akkor és ott belém vésődött ez az egy mondat, ami azt hiszem sok mindenre ad magyarázatot, akár visszamenőleg is az életemben. Sőt a jövőben is biztos, hogy sokszor fogok még töltekezni belőle.

Viszont a kutyáim, igen, ők azok akikről mégis biztosan tudom, hogy megérdemlik a szeretetem, bármennyit beléjük fektethetek, kamatostul kapom vissza.

Szóval akárki is akármit mondjon, nekem inkább segítenek a kutyák azon, hogy elfogadjam azokat az embereket, akik nem szeretik az állatokat, akik nem szeretik embertársaikat, akik buták vagy csak épp buta kérdésekkel traktálnak, akik zárkózottak, akik fura dolgokat tesznek, akik élik a mindennapjaikat, anélkül, hogy élnének.
A kutyák az elfogadás nagymesterei, anélkül, hogy tudnának róla.

Pöpi és Cuni épp játszanak

Én, mint SpongyaBob?! ;)

1-2 hete belekezdtem egy bejegyzésbe és még nem volt ilyen, de félbe kellett hagynom. Nem akartam írni igazán, így nem is erőltettem a dolgot. Most átolvasom és hagyom ahogy van, mert amit leírok az mindig úgy jó, ahogy van. Nem véletlen írom azt, amit...csak akkor talán fáradt voltam és ahogy az elején olvashatjuk, türelmetlen. Akkor voilá:

Amikor az ember ,,új életet" kezd...mondjuk pont én. Valamiben igyekszik változni, na de álljunk meg csak egy szóra. Az örökös hibám előjön, türelmetlen vagyok és a legrosszabb, hogy magammal is, az életemmel is türelmetlen vagyok. Amit én elképzelem azt itt és most akarom, pont úgy ahogy én azt kitaláltam. Sőt vannak dolgok, amiket én megérdemlek, amik nekem járnak. Igen a szám az a nagyon jár, azon kívül viszont semmi. Így egyszerűen ezt nem lehet...még a kutyáimnak is azt mondom, hogy hátrébb a doggal meg a retrieverrel (biztos néznének a kutyáim a hátrébb az agarakkal dologra :-))  Szóval hol is kezdődik ez az új élet téma?!

Mindennap lehet egy új élet, nem tudom honnan jött ez, hogy újat kezdek és nem a régit csak másképp. Nem akarok újat, nekem jó a régi élet csak magamon és az életbeli dolgokon változtatok. Ez nem új élet, mert vállalom a régit, sőt...minden egyes baklövésemmel együtt úgy van jól, ahogy van. Így végül is nem tudom mitől új ez a mostani, de 'It's a new dawn, it's a new day...' ez lehetne az új mottóm is az új élethez. Talán azért hívom így, mert az új mindig valami izgalmat rejt magában, aminek nem tudjuk a végét. Aminek pedig nem tudjuk a végét, abban reménykedünk, hogy jó lesz. De én tudom, hogy jó lesz. Másnak lehetőséget sem adok. Most effektíve tényleg arra hajtok, hogy a legjobb kapcsolatot építsem ki és mélyítsem el a jövőre nézve is a legjobb bizalmasommal, Önmagammal. Ha ez megvan, akkor nagy gond nem lehet.

Amit le akarsz spórolni az évek alatt, azt nem tudod, mert vissza kell fizetni az árát, minél később annál nagyobb az ár. Így nem akarok egy fokkal se másabb lenni, mint én. A természetnek megvan a természetes folyamata, így az én életemnek is. Úgyhogy beszerzek valami keep calm... pólót :D

Személyes küldetésemnek érzem az EQ fejlesztését, persze fontos az IQ is, sőt...
Nekem ez a szociális beállítottságom nem hagyja, hogy elmenjek emellett a téma mellett. A kutyás terápiák is ezen alapszanak. A valódi érzéseket...na blabla, hagyjuk ezt most.

Épp jókat kacagok,épp az arcos oldalt nézegetem vissza, hogy korábban miket osztottam meg.
Tudjátok, hogy Pöpit mekkora áhítat,szerelem és rózsaszín köd és minden egyéb veszi körül. Na hát a dognak rövid a szőre ugyebár és őszi gyerek lévén az egész telet lakásban töltötte. Így nagy dilemmát és ,,Jó Anya vagyok én?" kérdéseket vetett fel nekem örökké ez a Pöpi tartás téma. Így akkoriban fél évesen, májusban csuktam ki őt először éjszakára és akkor is inkább nekem kellett gratulálni, hogy túléltem :D
Persze tudom én, hogy túlaggódtam a témát. De így, hogy már 3 éves is elmúlt, így már áprilisban ki merem rakni, látszik mennyire fejlődőképes vagyok :P
- eddig tartott a múltkori befejezetlen szimfónia-

Azóta egy fokkal türelmesebb vagyok magammal, az életemmel. Muszáj néha csendet teremteni, nem lehet mindig zajosan és pörgősen élni. A világ nagyon hangos és felgyorsult, az emberek előbb vagy utóbb de elvesztik önmagukat, legalábbis szűkebb és tágabb ismerettségi körben is így tapasztalom. Nem vagyok megváltó, de úgy érzem nekem tudatosan tennem kell ez ellen.

A blogomat és magamat szerintem SpongyaBobhoz hasonlítanám, akit vagy utálnak vagy szeretnek az emberek. De semleges érzés nincs.