A négylábú facilitátorok

Cunis és munkás hétvégénk van, mint említettem már korábban. Nagyon szeretek vele dolgozni, az ilyen idő minősége hatványozottan értékes. A hétköznapokban rohanok, jövök-megyek, ő mindig vár és örül nekem, de sokszor csak úgy élünk simán. Ő azért is hálás, de ha terápiás bemutatóra vagy foglalkozásra megyünk az mindig más.

Mindig értékes, ha a szeretteddel vagy, de bármilyen kapcsolat is legyen, nem elég a mennyiségi idő, sőt nem is az a lényeg, hanem a minőségi idő az ami igazán fontos. Így Cunival hiába lakunk együtt csajosan, ez a hétvége pont úgy jött ki, hogy mindkét napra jut valami izgi. Egy kis kaland, amit ketten, közös munkával élünk át. Közeledik a tanév vége, kicsit már fáradok, gondoltam akkor olyan feltöltősre csináljuk a hétvégét.

Így hát ma reggel nyakunkba vettük a világ egy szeletét és tömegközlekedtünk. Korábban Cunival nem nagyon fordult elő, de most elég gyakori, hogy az emberek megkérdezik milyen fajta. Tény és való, hogy egy cuki keverékre hajaz most a leginkább, amióta nyárias a frizurája.
Apropó, nyári frizura, nagyon jó ötlet volt, a kullancsot hamar meglátom rajta, könnyebb tisztán tartani őt is meg a lakást is. Nekem bejött meg szerintem neki is, nincs annyira melege.

Ma gyereknap alkalmából voltunk bemutatózni. Az alapítványunktól többen jöttek, így volt kicsi, volt nagy, volt rövid, na meg hosszú szőrű eb is. Cuni pedig rendi volt, örült a régi haveroknak. Ilyenkor azért megnyugszom, hogy nem csak az én kutyám a hibás, amiért nem lájkolja a legtöbb kiskutyát. Szóval kaptam némi visszaigazolást. Na meg arról is, hogy a sok éves befektetett munka meglátszik mindig. Reggel megkértem, hogy legyen oly kedves és viselkedjen és lám, nagyon fainul viselkedett, olyan lelkesen dolgozott, öröm volt nézni. Na jó nem tagadom, túlpörögte és így sokat hibázott, de talán most ez nem volt akkora baj. Én viszont nagyon örültem, hogy lelkes, hogy akarja csinálni, hogy van benne spiritusz.

Holnap hosszú utunk lesz, de izgalmas is. A sclerosis multiplexes betegeknek lesz az ún. Mosoly hete rendezvény. Cunival mi nagy SM támogatók vagyunk, szoktunk a helyi SM klubba is járni, az ottani emberek már a kibővült családunk. Így várom, hogy találkozzam velük is és hogy tényleg megfelelően mosolygósan megnyissuk a heti rendezvényüket. Majd írok arról is. Viszünk más állatokat is, nem csak kutyákat, szóval izgi lesz. Remélhetőleg fotók is lesznek.

A kettő esemény között pedig gyakoroltunk még, lustálkodtunk közösen, most is itt fekszik a lábamnál, amíg blogolok. Nagyon jó, ha az embernek van kutyája, de ezt elmagyarázni még mindig nem tudom. Csak az tudhatja, aki szintén állatokkal él. A dolgok sokkal jobban felértékelődnek, amit a kutyáimért kell tenni az sosem teher. Egy idő után minden olyan természetes velük, már nem is tudom milyen lehet kutya nélkül.

A kutya megtanított az elfogadásra, a humorérzékem jó részét is neki köszönhetem. Arra, hogy tele vagyunk hibákkal, Te is, Ön is, Én is. Arra, hogy mindig kell gondolni arra, hogy na de a kutyával mi van ha én elutazom, ha később érek haza, ha oda mennék, ha nem ezt szeretném, ha inkább azt venném meg...
Szóval a kutya egy nagyon jó facilitátor, elsősorban szociálisan, de amúgy is sok téren, ezek tények és nem csak mert én úgy érzem, hogy...
A kutya mindig építi a személyiségemet és sosem rombolja azt, ez az egyik oka a sok közül, hogy én vagyok a kutyás Folo ;)

Hálát adni...csak két szó?!

A mai valami hálaadásos blog lesz ;)

Kezdjük az elején, erős gyomrúaknak ez a bekezdés :D Péntek délutáni kávézás...Cuni a lábamnál relaxál. Hallom/látom bokákol az ágyon fekve, na gyorsan megpróbálom arrébb terelni, hogy legalább mosogatni meg mosni ne kelljen sokat és heuréka, a gyors reakcióképességemnek. Annyira elégedett voltam, mert történt már olyan, hogy a frissen tisztított szobaszőnyegre sikeredett a háziasított kutyaróka. De hát a kutyák és gyerekek mellett az ember reakcióképessége igazán megnövekszik, az extrém esetekre elég jól felkészíti az embert. Nyilván aki gyereket vagy kutyát tart, az sose lehet elég felkészült, de a továbbképzések mindenképp hasznosak. Illetve az ember lánya olyan takarítási módszereket megtanul és megtapasztal, amit sima mezei felnőttként még csak nem is gondolna. Hmmmm......mennyi szép emlék, amikor télen hajnalban kell lakást takarítani SOS vagy éjszaka óránként kelni, hogy a mínusz fokokban pizsamában kikísérd a kisfifit, hogy elvégezze dolgát, de amint indulnál ki, már hopsz késő a dolog és takaríthatsz :D és akkor ez a menet élő gyerekkel biztos, hogy még ,,izgalmasabb" lehet :D Na de kicsit előreszaladtam.

Kellemesebb témára váltok, de kellett valami guszti az elejére, hogy elriasszam a lelkes olvasót :P

Hálás vagyok az életemért, azért, hogy én én vagyok. A családomért, a kutyáimért, a barátaimért, a mindennapi kisebb és olykor nagyobb küzdelmekért. Azért, hogy megadatott, hogy nyitott szívvel éljek, hogy meglássam a szépet. Hálás vagyok az elfogadásért, azokért, akik velem együtt építik a mindennapjaimat. Hálás vagyok Anyunak a szárnyaimért, amit már nekem kell egyedül növesztenem. Hálás vagyok azért, hogy érzem a boldogságot és a fájdalmat. Azt, hogy meg tudom élni az életemet és, hogy végre ÉLEK. Hálás vagyok a szabadságért, aminek az ára valóban megfizethetetlen. Azért is hálás vagyok, hogy olykor félek, aztán meg kiderül, hogy mégis bátor vagyok. Hálás vagyok a rossz tulajdonságaimért és azért, hogy felismerem őket, így tudok rajtuk javítani. Azért is, mert törékeny vagyok és azért is, mert néha sokkal erősebb vagyok, mint gondolnám. És végül, de nem utolsósorban iszonyú hálás vagyok, hogy NŐ vagyok. :)

Annyi mindent élek mostanában, mielőtt valaki félreolvasná nem megélek dolgokat, hanem élek. Élem a tavaszi záport, a szeretteim boldogságát, élem a kutyám horkolását, élem a zene mindenkori hatalmát és belső erejét. Azt, hogy ami lélekben az enyém azt el nem veheti senki. Élem a zenében az egyes hangszerek erejét, a rohanó világban a kedves gesztusokat.

Olykor elfilózom, hogy talán énközpontúbb lettem, mint korábban voltam. Igen, ez mindenképp igaz, de azért, mert meguntam várni másokra, meguntam, hogy kérjek, hogy bármit is várjak másoktól. Korábban én is olyan voltam, hogy halogattam emberi dolgokat és ,,most nincs kedvem", meg a körülmények meg a kifogás és nyaff nyaff...Nem, meguntam és ráuntam, hogy bármire is várjak, hogy bárkitől is függjek akár csak egy alkalmas találkozó erejéig. Ami épít engem, ami feltölt, amitől jól érzem magam, ami nekem terem az égi fán, azt leveszem magamnak és elfogadom az élettől. Amire szükségem van és tudom, azt megadom magamnak. Mert, miért? Miért ne?! :D Hol vannak erre vonatkozó szabályok leírva? Így nem várok senkire, aki beszáll mellém az úton szívesen fogadom, de én nem várok senkire, mert az idő pénz és mi szegények vagyunk :D :))))

Épp ezért nagyon értékelem azokat az emberek, akik mernek élni, mert érdemes végignézni az ismerőseinket, hogy ki az akinek dobog a szíve és lélegzik és ki az, aki ÉL. És ez nem kor, nem idő, nem pénz, nem kedv és nem is lehetőségek függvénye. Ez Tőled függ és Rajtad áll.
Valaki ezt tudatosan csinálja vagy legalábbis próbálja, mint én, de valakinek ez zsigerből jön. Tőlük szeretek tanulni, mert mindig van mit.
Olyanokkal próbálom magam körülvenni, akik előre segítenek, akik néha egy-egy repülésben a társaim lesznek és akiknek én is tudok adni olyat, amitől ők épülnek. Mert aki épül, az valóban szépül :)


Cunis munkás hétvégénk lesz, várom, mert mindkettőnkre ránk fér már a terápia. :) Ha lesz kedvem és időm, akkor beszámolok róla.

All in all, hálát adni...csak két szó?! Vagy annál sokkal több?! 

Mostanában

Mikor már azt hittem, hogy jó munkát végeztem és hátradőlhetek egy picit, hát nagyon nem. A kulcsszó, ami hiányzik az egyenletemhez még mindig, A TÜRELEM. De tudom, hogy megéri rendbe tenni ezt is magammal, mert önmagamat egy életen keresztül végigkísérem. Tudnom kell pontosan a határaimat, azt, hogy mire és mennyire vagyok képes. Az erre szánt idő bőven megtérül majd. Garancia persze nincs semmire, de ettől olyan az élet, amilyen. Mindig tanul és tapasztal újat az ember, amire nem lehet felkészülni, de az élethez és másokhoz való hozzáállásunkat főleg mi alakítjuk ki magunknak.

Sokan mondjuk/mondják, hogy szeretik a természetet. Egy ismerősöm állítása szerint a legtöbben ezt fölöslegesen mondják. Hiszen, ha szeretjük a természetet akkor örülünk a napnak és nem bújunk el előle, örülünk az esőnek és nem rohanunk be a tető alá rögtön. Van benne valami, én is azok táborába tartozom, akik szeretik és tisztelik a természetet vagy legalábbis így érzem. De valóban ha nagyon süt a nap napszemüveget veszek fel, ha nagyon meleg van elvonulok egy hűs lakásba előle, sőt ha esik az eső én sem szívesen lépek ki a lakásból, csak ha muszáj.
Nagyon kis apróságok ezek a mindennapi életben, de még az ilyen kis dolgok is változást hoznak...

Tavasz lévén sokszor esik az eső, az esernyőmet valahogy elhagytam, az esőkabátot meg nem szívesen cipelem magammal, csak ha nagyon esik mikor kilépek otthonról. Így gyakran előfordul, hogy elázom. Több esetben a kutyaséták alatt. A egyik nap is elindultam Cunival, 50 m múlva elkezd esni, el is döntöttem még pár percet várok, hogy kicsit ugráljon a kutya és megyek is be, majd ha jobb idő lesz próbálkozom újra. De aztán rájöttem, hogy ha bemegyek, később nehezebben indulok neki és ha már itt vagyok, miért nem?! Így elindultunk, az első előny, hogy nem találkoztam SENKIVEL. Ez pont jó arra, hogy az ember kicsit relaxáljon kutyaséta közben. Nem kell figyelni mikor jönnek kiskutyával vagy nagymamával, nekem csak menni kell, menni és menni. Közben a kutya vidáman ugrándozik a vizes és magas fűben meg a gazban. Élvezi a kinti létet és a szabadságot. A természet kicsit megtisztul, ahogy a tavaszi zápor mossa, lemmosa az út porát és az én lelkemet is megtisztítja kicsit. Cuni egyik pocsolyából a másikba megy, árkon és bokron át, nem ismer határokat és lehetetlent sem. Én eközben boldog vagyok, hogy boldognak látom Őt. Végülis sétálni is főleg azért járunk, hogy neki komfortosabb legyen a közérzete és Cuni imádja a természetet, ő tényleg. Hóban, fagyban, sárban és esőben, ő akkor sem ismer lehetetlen és még emellett boldog is, hogy végre kinn van.
Nem tudom hogyan csinálja, illetve igen, ő annak örül, ami épp van, nem kér és nem vár többet ( na jó néha egy kis nisi-nasit azt szeretne :P) élvezi mindig az aktuális pillanatot. Most épp azt, hogy a szobában pihen.
Azért persze megpróbált kunyizni a kávémból, de megdumáltuk, hogy az gazdi ital, nem kutyáknak való.
Neki igazán egyszerű élete van a hétköznapokban, hisz csak eszik, iszik, alszik, fut és olykor a szükségleteit végzi. Most az utazások, programok és terápiák az más tészta, nem az a mindennapos élete. Szóval lássuk be igazán unalmasnak is mondható az élete, de biztos vagyok benne, ha megkérdeznénk tőle ő mégcsak véletlen sem gondolja uncsinak.

9 év után igyekszem őt kényeztetni és sok dolga fölött szemet hunyok, hiszen inkább csak élvezni szeretném a közösen eltöltött időt. Nem tudom mennyi van még hátra, remélem legalább 5-6 év, de igyekszem mindennapot ajándékként megélni. Eljutottunk oda, hogy feljöhet az ágyamra hivatalosan is. Először nagyon megörült neki, meg se mozdult csak ott lehessen, most már néha zavarja, ha én is benne vagyok, főleg ha még néha meg is mozdulok. Nem is értem hogy képzelem?! De ilyenkor visszavonul a saját helyére, szóval nem okoz neki ez nagy lelki törést. Szerintem akkor szeret igazán az én ágyamban aludni, amikor dolgozom és csak ő használja egyedül.

Most terápiázás ügyben volt egy kis tavaszi szünetünk, de úgy néz ki, hogy beindul kicsit megint az élet. A Cuni dolgos napjai, hisz neki se csak móka és kacagás az élete...persze vicceltem, neki még a munka is móka és kacagás.
Nem tudom, hogy említettem-e már, de idén először kapott igazi nyári frizurát. Azt kell, hogy mondjam mindketten nagyon szeretjük, én főleg a praktikuma miatt.

Most zárom is soraimat, Cuni kezdi jelezni, hogy lassan vacsora idő. De csak úgy finoman és nőiesen utalgat rá ;)

Egy kis szeretet

Drága kis mukinyulaim :)

Nagyon jó, hogy annak idején nekikezdtem ennek a blognak, az én blogomnak. :) Nem szoktam extra dolgokat írni és nem is jelentkezem túl gyakran. Korábban nagyon elcsépeltnek is éreztem a témát, hogy én is készítsek egy ,,ilyet", de mégis belekezdtem, nem bánom. Úgy éreztem ezt kell tennem és megtettem. Klassz, hogy néha vár ez a kis felület, hogy írjak ismét. A kis felület pedig betűről betűre egyre nagyobb lesz.

William DuBay egyik idézete jutott az imént eszembe, amit természetesen nagyon is szeretek. ,,Életünkben a legemberibb dolog, amit tehetünk, hogy megtanuljuk kifejezni legőszintébb érzéseinket és meggyőződéseinket, és vállaljuk értük a következményeket. Ez a szeretet első követelménye, mely egyben sebezhetővé is tesz minket a többiekkel szemben, akik talán kinevetnek. Mégis, sebezhetőségünk az egyetlen, amit az embereknek adhatunk."
Annyira így van ez és olyan jól megfogalmazva és mégis alig vannak emberek, akik így élnének. A legtöbb ember elvan a maga kis képzelt világában, talán olykor én is. De az ún. legemberibb érzéseket mégis a kutyákon látom. Nem csak az enyéimen, hanem úgy általában. Ahogy egymással bánnak meg az emberekkel és mindezt csak úgy csípőből, simán ösztönből. Olyan könnyedén tesznek meg emberi gesztusokat, hogy irigylésre méltónak tartom.

Rengetegen nem értik, hogy miért vagyok ennyire kutyás...de ezt nem lehet elmagyarázni, sőt még csak simán megmutatni sem. Érezni kell, azt viszont nagyon. Akinek van olyan igazi hobbija, amit szenvedélyesen űz, akkor ők szerintem sejtik miről beszélek.

Egyszer régen megkérdezte valaki - persze nem közvetlen tőlem -, hogy valami baj van, hogy ennyi kutyás dologgal foglalkozom a neten is? :D Erre mit mondjak? Igen, nagy a bajom, pont az ennyire buta kérdések miatt írok a kutyákról és élek velük nap, mint nap. :D :D Viccet félre téve, igen valóban segítenek egy-egy nehezebb időszakon is. Viszont ez csak egy apró morzsája azoknak az ok hegyeknek, amiért kutyázom. De csak sajnálni tudom azokat, akiknek nem elég nyitott a szívük...a szeretetre.

További buta kérdések sorába sorolható, ha a kutyáimat ennyire szeretem, akkor az embereket kevésbé vagy éppen, hogy az emberek elől veszem el ezt a szeretet ,,részt". Ez a másik kategória, amin inkább nevetek. A szív és a szeretet nem egy behatárolható dolog, akit igazán szeretnem kell, az megkapja a megfelelő helyet a szívemben, ha ember, ha kutya, ha más. A többiek pedig egyszerűen nem tartoznak oda. Még így is úgy érzem, hogy néha olyan emberek is kapnak részt belőlem, akik nem érdemlik meg. De tudom, hogy a szeretet nem olyan dolog, hogy eldöntöm, hogy őt igen, őt nem, na jó akkor még őt is szeretem, de őt már nem....ez nem döntés és megérdemlés kérdése. Konrád György fogalmazta meg ezt nagyon zseniálisan: ,,Nem azt szeretjük, aki érdemes rá, hanem akit szeretünk." Amikor erre az idézetre bukkantam, az véletlenül volt, de biztos, hogy nem a véletlen műve, akkor és ott belém vésődött ez az egy mondat, ami azt hiszem sok mindenre ad magyarázatot, akár visszamenőleg is az életemben. Sőt a jövőben is biztos, hogy sokszor fogok még töltekezni belőle.

Viszont a kutyáim, igen, ők azok akikről mégis biztosan tudom, hogy megérdemlik a szeretetem, bármennyit beléjük fektethetek, kamatostul kapom vissza.

Szóval akárki is akármit mondjon, nekem inkább segítenek a kutyák azon, hogy elfogadjam azokat az embereket, akik nem szeretik az állatokat, akik nem szeretik embertársaikat, akik buták vagy csak épp buta kérdésekkel traktálnak, akik zárkózottak, akik fura dolgokat tesznek, akik élik a mindennapjaikat, anélkül, hogy élnének.
A kutyák az elfogadás nagymesterei, anélkül, hogy tudnának róla.

Pöpi és Cuni épp játszanak