Egy kis szösszenet

Érzem, hogy újra írni kell. Legalább heti egyszer kéne és amúgy gyakrabban is szeretnék, dőlnek belőlem a szavak. De hát mást is kéne...kéne csinálnom, úgyhogy egyelőre a heti egynél próbálok maradni.

Mielőtt leültem a géphez, beengedtem az ebeket. Ha már Cuni és Pöpi a mindenem, akkor gondoltam rendes gazdi leszek és úgy ömlengek arról, hogy mennyire szeretem őket, hogy beengedem őket a lakásba, a konyhába, a saját paplanjaikra. De ebben a pillanatban a fürdőszoba ajta nyikorgott....Pöpi ment inni, télen főképp a fürdőszobában van a vödör!! víz (igen, egy német dog mellett elfelejthetjük a csili-vili színes, szép tálakat és főleg a cukimuki porcelán tálkákat, amiket a máskaliberű kutyások talán megvesznek). Hogy miért?! Mert funkcióját veszti, kicsik, törékenyek a legnagyobb jó indulattal is csulás (vastag dognyál, átlag kutyához nem hasonlítani nyáltípus) lesz és sajnálnánk a szép kis edélyzetet. Így hát marad a nagy műanyag vödör.
A csulára visszatérve, ez egy olyan dolog, amivel felvenni a versenyt a dolgos mindennapokban képtelenség. Ablakot, tükröket, falat, bútorokat törölni és a ruházatot illetve a laskátextíliákat is mindig patyolat tisztán tartani nem lehet dog mellett. Akinek volt, tudja. Aki nem tudja, hát azokra sok érdekesség vár... itt rögtön eszembe is jutna valaki, de hát egy blogon nem személyeskedek, milyen volna már, főleg, ha az illető nem is olvassa. Rossz dolog volna. Úgyhogy most magamhoz is szólok emiatt:
'Fúj, fúj Folo, rossz lány, menj a helyedre, hallod, ne ugass, menj a helyedre!!! ... Jól van, okos kislány, ott marad! Az az, okos lány vagy, tudtam én. Maradj szépen a helyeden és folytasd a blogot.'

Akkor egy original témába illő kép a Pöpiről, olyan gusztustalan, hogy már cuki:

A kutyanyál elkísér egy kutya életen keresztül. Dogos alapfelszerelés a nyáltörlő (általában kis,közepes méretű törölköző alkalmas erre a célra). Viszont ennek okául kutyát sétáltatni is csak úgy tudok elmenni, hogy karácsonyfa módon még ezt is magamra aggatom :D Próbálkozom időről időre, hogy úgy lépjek ki az utcára, hogy emberi módon nézzek ki, de lehetetlen küldetés.  A nyáltörlőt kíséri egy ürülékfelszedő zacskó tárolója, sok-sok erős zacsival és hát valami kis táska még pluszba, amibe belepakolom a lakáskulcsot, telefont és egyebeket. Ha az ember lányának ,,szerencséje" van, ezeket különböző helyekre akaszthatja magán és mind-mind más színű, már tényleg csak az égők hiányoznának - hogy a gyönyörű karácsonyfa beteljesedjen -, de minek is, nem elég égő ez így is? :)))

Égő vagy nem égő, nem érdekel. Ezt az életformát választottam, bár ez nem is életforma, mert nekem ez az élet, sőt azt nem értem, hogyan lehet másképp élni. Oké, nyilván lehet és nem bűn másképp élni, hisz ettől színes a világ, csak fura, hogy másnak talán én vagyok a fura. Ettől független igyekszem a nem kutyásokat figyelembe venni, de a saját ,,gyerekeimért" tűzbe mennék. Aki őket bántja, az engem bánt. Nem tökéletesek, ha rosszat csinálnak én megbüntetem őket, de ha nem csinálnak semmit csak léteznek, akkor azt igazságtalannak tartom, ha negatív véleményt alkotnak róluk úgy, hogy nem ismerik őket.

A négylábúak csak alszanak, serényen, pár perc alatt mély álomba merültek. Nem is sejtik, hogy róluk írok. Bár Pöpi épp egy elégedett alvásban morgással jelezte, hogy köszöni szépen nagyon jól érzi magát.

És akkor egy kis érdekesség, amit PC-n keresztül tanultam, tudjátok Pöpi és Cuni ;-)
Az emberi kapcsolataimnál megfigyeltem, aki velem kapcsolatba lép és eljön hozzánk vagy látja az ebeket, főleg a nem kutyásoknál érdekes a dolog.
Az emberek a Cunival úgy elvannak, még kedvesek is tudnak lenni az emberek, ha akarnak. Sok vizet nem zavar, ha zavarna, se zavar, nem tolakodik a szeretetért, a tömegközelekedésen is közömbösen áll a sok ember között. A lakásban lefekszik és mozdulatlanul fekszik, alig ugat stb., sokszor, mintha nem is lenne. Az emberek rajta keresztül és vele együtt kedvesek velem, ismerősöknél, rokonoknál is azt mondhatnám ez alapján is, hogy ,,bírják a búrámat".
Ami viszont a legérdekesebb, hogy a Pöpit csak azok szeretik igazán, akik engem is szeretnek. Csak ők tudják elfogadni, hogy a Pöpi batár nagy, sokat és büdöset pukizik, kakira dettó ez vonatkozik, nyálzik, minden másodpercben bújni akar, ölbe ülni stb. Szóval az ő jelenléte sokak számára terhes, gondot okozó. Akinek kicsit is felületes a kapcsolata velem, az nem szereti Pöpit se.
A Pöpi rajongók tábora lehet, hogy kisebb, de nagyon lelkes. Vannak olyanok is, akik inkább távolról szeretik őt, ez is tök korrekt, én pedig megértem.
Azt is megértem, hogy engem se szerethet mindenki, hisz én sem szeretek mindenkit. Ez már csak ilyen örökkörforgás :o)

Cuni a kutyám lett

Első kutyám, akit még 4 évesen kaptam, 12 évig volt velünk, ő egy német juhászkutya és labrador retriever keveréke volt és a mai szemléletem szerint egyértelműen hiányzott a szocializáció az életéből. Ez a mi hibánk, de akkor még nem tudtunk kutyázni, akkor a kutya még csak a házőrző szerepét töltötte be. Viszont tanultunk, fejlődtünk a családdal. Sajnos 12 évesen már nagyon beteg volt és el kellett altattatni Őt.

,,Kutya nélkül lehet élni, de minek?!", így hiába volt fájdalmas, hogy a gyerekkori kutyámat a kezeim közül kellett elengedni az örök vadászmezőkre, de nem maradhattam kutya nélkül. Kerestem, kutattam, voltak fajtatiszta kutyák, amik tetszettek, de felelős tenyésztőtől akkoriban nem tudtam volna venni, így főként menhelyeken nézelődtünk. Egy dolgot tudtam, biztosan és ez a lényeg!!!, hogy ,,kommersz" kutya (ami némi túlzással minden második háztartásban megtalálható, pl. német juhász, retrieverek stb.) és az előzőnél alacsonyabb kutya nem kell.
Majd egyszer kaptam egy SMS-t, egy ismerősömtől, hogy az ő ismerősének van egy retrievere, aki 2 éves és megválnának tőle, mert elköltöznek. Némi telefon és utánajárás, mehetek megnézni a kutyát.

Jött a telefon, hogy nincs meg a kutya, MEGINT megszökött, de amint meglesz, szólnak. Vártam, talán pár napot, ki tudja már, aztán meglett és mi mentünk... láttam már néhány kutyát, keveréket és fajtatisztát, de a mai napig nem volt ilyen, hogy ne tudjam a labradort a goldentől megkülönböztetni. Bementünk, beszélgettünk az akkori gazdikkal és a mai napig nem tudom miért, de kellett Ő nekem. Golden retriever (oké, nem papíros, így hivatalosan keveréknek minősül, de aki látta már annak elég egyértelműen fajtatisztának tűnik) és alacsonyabb az előző kutyánknál, hát Folo így esett bele a saját 22-es csapdájába :D Még azt se mondanám, hogy azt a plusz szikrát éreztem, de már annyira kellett egy kutya, hogy nagyon. Hát ez az, ahogy én szigorúan NEM javaslok se másnak, se magamnak kutya keresést. A kutya össz ,,tudása" az volt, hogy a füle tövénél megfogták a fejét és leült, de állítólag nagyon okos, suliba is akarták hordani, de gyerekei lettek. Igen, igazán ,,büszkélkedni való", hisz első tüzelésnél egy keverék tacsi-félegéstől, akit valahonnan a szomszédból szedett fel. Ezen kívül a kutya csak szökdösött és szökdösött, ezt viszont szerintem barom tehetségesen. Aztán végül, csak az enyém lett, az én Cunim. Az első kutyám, az én nevemen, az én nevelésemmel, bár ez utóbbin Cuni biztos lilára röhögné magát.

Ő itt Cuni:

Hogy mennyire nem normális?
Már néhány éve nálam volt, amikor egy ismerős 2 m-es kőfaláról akart leugrani, némi szabadság reményében :D Illetve pórázas laza séta alkalmával gyakran lép le az úttestre, még akkor is, ha a járdán sok hely van, de megértem, a halál is csábítóbb számára, mint velem élni ;)

Amit az ember hall és olvas a golden retriever csodás jelleméről, az általánosságban Cunira nem igaz. Nem rossz ő, csak más, mert nem foglalkoztak vele és pont akkor nem, amikor a legfogékonyabb időszakába volt, kiskorában. De mit várok én, csodát?! Egy 14 éves lány szülinapi ajcsija volt, ennyi és nem több. Nem kutya, nem társ, nem családtag, csak egy ,, ajcsi", igen, direkt írtam a szlenget, mert nekik csak az volt. Pedig csodás jelleme van, csak másképp. Évekig nem tudtam értelmezni és főként nyűgként éltem meg, hisz sosem kutyáztam előtte, nem tudtam mit és hogyan kell és egy problémás kutyát pláne nem tudtam kezelni, így kudarc kudarc hátán volt.

Mielőtt zárnám soraimat, gyorsan jellemezném a régi Cunit:
- pórázon húz

- nem engedhető szabadon, mert aztán sose jön vissza

- minél messzebb menni az emberi falkától

- más állatokat, macskákat és kutyákat egyaránt megtámad

- az embereket letojja magasról

- az utcán nem létezik az az überfinom jutifalat, amit legalább megszagolna

- csak egy dolog érdekli a nagy világból menni, menni és menni....

Aztán közös munkával megdelejztünk egymást és Cuni státusza így lett ajcsiból --> AJÁNDÉK, igen, nekem  Ő az.

A két nedves nózi

A blogom főként Róluk fog szólni, bár nem katonás renddel, hanem épp ami és ahogy jön.
Ahogy én is, úgy ők is nicknéven szerepelnek, így ha valaki ismer tudja, hogy kik vagyunk, ha nem hát nem :) Én lennék Folo és úgyis mondhatnám, hogy van két ,,gyerekem", egy fiam és egy lányom.

Pöpi és Cuni, biztos gagyi,de illik rájuk, nem tudom honnan jött, mert sokszor becézi az ember azt, aki kedves a szívének. De a sok becenév közül maradtak ezek.

Pöpi, 2 éves német dog fiúcska....ööö....akarom mondani okos, nagy kan :D Voltak vele kutyás terveim. De egyelőre a közös lustizásoknál és sétáknál és úgy amblokk a mindennapokban egyszerűen csak VAN, LÉTEZIK......NEKEM. Igen, kicsit egoista szemlélet, de ő ilyen, ilyen a dog, csak a gazdi. Ha lenne erszényem és még el is bírnám, tuti abban kéne hordoznom egész nap. Ha létezik szerelem két faj között (és akkor kéretik mindeféle perverzitás gondolatától tartózkodni), akkor ez a nagybetűs SZERELEM. Rá vártam, nem perceket, nem órákat és nem is heteket.... és sok-sok utánajárás és tudatos keresgélés után mégis kissé tudatlanul belecsöppent az életembe a maga kis 11 hetes pillesúlyával és feketén!!! ;) Ennek is van története, de majd egyszer.  A történetünkből egy vicc, hogy akárhogy is nézzük, de 35 kg-val többet nyom, mint én.

Életem másik meghatározó pontja, Cuni, a 8 éves golden retriever nőci. Egy költözési árva, leselejtezve, mert teher, gond egy neveletlen golden lány, egy alomnyi keverék kölyök után. Pedig meggyőződésem, hogy az előző gazdái nem is tudták a Cuni-féle gondok fogalmát. Ha lehet mondani mindkét kutyám én vagyok, de Cuni tartja elém a tükröt, hogy én milyen vagyok és sokáig betege voltam a saját látványomnak, mert nem is tudtam, hogy én vagyok. Igazán ő az első olyan kutyám, akivel ,,kutyázni" kezdtem. Míg mások egy ártatlan kölyökkutyát találnak erre a nemes célra, hát én jól kifogtam. Nem a 0-ról indultam, mint egy kiskutyával, hanem a mínusz 100-ról :)

Alapvetően szeretem az állatokat, a kutyák a mindeneim és felelős állattartó igyekszem lenni. A kutyák felé nagy a türelmem, ha más irányba nem is túl jellemző. De Cuni úgy igazán próbára tudja tenni a türelmem. Más kutyák irányába eddig még nem tapasztaltam ezt, gyengébb kiadásban sem.

Ahogy az életben általában az emberek fejlődnek, úgy Cuni is fejlődik, Folo is. Így közös erőkkel, sok-sok munkával és energiával eljutottunk oda, mindenféle tervezés nélkül, hogy Cuni hivatalos terápiás kutya lett. Bárki mondta volna ezt nekem, akár 5 éve, akár csak 1 éve, körbenevetem, hisz arra is több esély lenne, hogy a 'hírösnevesbradpitt' elvesz feleségül. De ahova eljuttam most, az maga a csoda. És úgy érzem, hogy ennek a csodának még csak az elején tartunk.

Az első

Kedves Olvasóim!

Sok szeretettel üdvözlök Mindenkit az első blogomon. Még ez az egész új nekem és bele kell tanulnom, de akkor neki is kezdek.

Egyszer volt, hol nem volt...