Kicsi és családias hangulatú a blogom...magyarán nem olvasnak sokan, de...
1) én sem vagyok elég aktív
2) nem rakom tele csili-vili képekkel
3) mi is a blog? igazából egy hangos vagy nyilvános napló, és a naplót kinek írja az ember? hát önmagának ;-)
4) ha egy bejegyzés már egy embernek ad valami pozitívat vagy pluszt, akkor már pro vagyok (a pro szócskát a 6 éves kisbarátomtól tanultam, valami olyasmi, mint a klassz és menő csak már nagyon szlenges formában)
Aztán hát hogyan is van tovább...Cunival dolgozni voltunk, egy speciális oviba járunk vissza mostanában többször is. A csoportok változóak, logopédiai problémákkal küzdő gyerekek, korai fejlesztősök illetve halmozottan sérültek. Azt kell, hogy mondjam Cuninál nem látok változást, hogy egyik vagy másik jobban menne vagy szívesebben csinálná, ugyanis mindig lelkes és nem okoz neki gondot az sem, ha két órát maradunk egymás után. Az újfajta feladatokat is könnyedén teljesíti, aztán persze hazafelé majd szétfolyik a buszon a fáradtságtól, de látom rajta, hogy jól esően fárad el. Alszik egyet éjjel, feldolgozza az élményeket és örül annak, hogy ilyen fontos nő, Ő. Ebben hasonlítunk, szeretem én is ha jönni-menni és tevékenykedni kell, akkor érzi az ember illetve a kutyája, hogy fontos amit tesz.
No a Pöpi fiú, a nagy macho man, az udvarlás mestere. Kriminális mennyire lökött, eddig a lakásban nyugi volt nagyjából a kutyáknak, nincs játék csak pihi. Aztán a nappali az kutyamentes övezet....VOLT. Pöpi kicsit lazított a szabályokon, ma már rendszeresen benn pihen a nappali szőnyegén. Még ez sem akkora baj, de örömében elkezd bohóckodni meg őrülködni a nem éppen német dog méretű nappaliban. Behozza a labdáját és magának dobálgatja, ugrál közbe és körbe-körbe fut. Csodálom, hogy még nagy kárt nem okozott ezzel a habtestével itt a lakásban, de ma annyira kellett rajta nevetnem, hogy nem tudtam rászólni, hogy kicsit vegyen vissza a tempóból. Nagyon vicces, bár elgondolkodtató, hogy nincs-e benne valami kis terrier vér?! :-D
De ha nem ugrál, mint a bakkecske, akkor leül a nappaliba mellém, ahogy az asztali számítógépnél pötyögök és lényegében így kb. egyforma magasak vagyunk. Ül itt, forog hogy merre simogassam a testét, hogy épp a buksiját vagy a hátát és ha gépelni merek, akkor a billentyűzet és a kezeim közé fúrja magát és piszkál, piszkál folyamatosan. Persze értem én, hogy el tudnám küldeni, de nem akarom. Az emberek emberi létéből adódó hibáit és a sajátjaimat is, abszolút kompenzálja.
Emberek....és a kukorica. Az élet úgy hozta, hogy az utóbbi időben bizony többeket lemorzsoltam az életemből vagy az élet morzsolta le őket. Van, akit sajnálok, van akit nem. De ez a kukaricamorzsolós hasonlatom olyan, mint egy kisbaba (a kisbabás hasonlat csak onnan, hogy rengeteg bébi van a környezetemben).
Ha igazán meg akar születni egy baba, akkor meg fog születni, akkor is ha az anyukája nem figyel oda rá a kihordás ideje alatt. De ha egy kis élet nem elég erős az igazi élethez, akkor ő idő előtt el fog menni, hiába vigyáz rá az anyukája.
All in all arra jutottam, hogy bátran merek kukoricát morzsolni, mert majd ültetek új kukoricát és lesz új termésem. Sőt még mások is ültetnek kukoricát, nem csak én, úgyhogy lesz termés. De a rossz kukoricaszemekhez nem kell ragaszkodni, se barátságban, se szerelemben, se a kedves ismerős címén.
A soraimat pedig azzal zárnám, amit ma csak úgy teljesen spontánul válaszoltam egy kedves ismerősömnek: ,,Kaland az élet."
