Újra eszembe jutott az én kis megporosodott blogom. Újra írnék egy szösszenetet a csodálatos négylábúimról, de most nem teszem. Írok a kétlábúakról. Arról, hogy mennyire emberiek vagyunk és mégis embertelenek egymással és magunkkal egyaránt.
A mai nap volt valami film részlet, amikor egy ember azt mondta: Ha állat lennék, nem tartanék embert a lakásomba /na jó tudom, ez már majdnem olyan, mintha a kutyáimról írnék, de nem igazán tudok elszakadni tőlük még íráskor sem :D /. Vicces volt elsőre, de azért érdekes elgondolkodni, ha az állatok egyszer tényleg megfordítanák a világot. Vajon hányan lakhatnánk benn a lakásban?! És hányan a hátsó udvaron egy 1*1 m-es helyen vagy láncon kikötve?!
Röpke kis megfigyelésem, hogy akikre ráférne, hogy olvassák a soraimat, azok sose teszik vagy nagyon ritkán. Olyan ez, mint a szülinap, várod, hogy néhány barátod, családtagod felköszönt, hisz ők vannak a legközelebb érzelmileg és fizikálisan is hozzánk...és mégis mindig van olyan, akitől ,,elvárná" az ember és nem köszönt fel. Egyszerűen elfelejti vagy utólag teszi meg vagy ki tudja milyen valós okai vannak. De mindig vannak olyan távolabbi ismerősök, akik kellemesen meglepnek és a maguk egyszerű köszöntésével egy-egy mosolyt csalnak a szülinapos napjába. Innen jön a kompenzálás ,,elméletem"...
Néha nehézségekkel küzdünk itt vagy ott, de az élet valahogy kipótol máshol, ott ahol a legkevésbé se várná az ember. Ha nem is pont akkor, amikor úgy érezzük, hogy ,,jaj, de összejöttek a dolgok", de szerintem kipótol. Határozottan éreztem már többször is.
Gyerekként sosem voltam a tipikus felhőtlenül játszó gyermek, na nem azért mert nagy gondok nyomták a vállam, egyszerűen olyan gyerek voltam, amilyen ;) Utólag hátranézve, nem az a fajta boldog gyerek voltam, amit ma elképzelek boldog gyerek címén. De ha megkérdezné valaki, szerintem nagyon szép gyerekkorom volt....a csodálatos Anyukám, a fantasztikus Nagyszüleim és a közelebbi rokonság, mindent megtettek értem, amiért ezúton is hálás vagyok. Elmondhatom, hogy az igazi Családom igazán, feltétel nélkül szeret(ett). Bárcsak minden gyermeknek megadathatna legalább ugyanennyi. Gyermekként mindenki megérdemli, hogy SZERESSÉK és úgy szeressék, ahogy van...
Visszatérve a gyerekkorhoz, szerintem most élem ki az igazi gyermek énemet. A sok kis félig még aprótalpú, akiket taníthatok, visszaadják a gyermek énemnek azt a felét, amit még nem éltem meg annyira. Sokkal jobban értékelem a játékot, a meséket, a mesehősöket és önfeledten tudok ugrálni egy-egy gyermekdalra a lurkókkal együtt.
Sokat vagyok egészséges gyermekek között, hisz ez a munkám. De rendszeresen látogatok a terápiás órák miatt sérült gyerekeket. Csodálom őket, úgy ahogy vannak, a sérült gyerekeket talán még egy fokkal jobban. Attól a plusztól, ami a külső szemlélőnek inkább mínusznak tűnik. Valahol ők térnek el az átlagostól, de nekik meg pont mi nem vagyunk átlagosak. Mégis ki határozza meg, hogy milyen egy átlagos gyerek? Nyilván pedagógiailag van értelme a dolognak, de ezen felül... Minden gyereknek joga lenne a felhőtlen a gyerekkorhoz. A gyerekek a maguk módján többet tudnak, mint a felnőttek. Sokkal többet és sokkal bölcsebbek.
Nemrégiben egyik kis rokonomnál voltam látogatóban, a maga 16 napjával olyan bölcs buksija volt, hogy úgy érzetem, ő sokkal többet tud az életről, mint a legtöbb ember. Majd ezt a fajta bölcsességet ,,kinövi" és valószínűleg mire 90 éves lesz, ismét bölcs lesz, újra. A közte levő időben meg igyekszik az ember elérni mindent, amit csak lehet ill. tud. Remélem sok sikerrel és megtalálja azt a célt, amiért született és ami boldoggá teszi őt. Úgyhogy jó utat Nagylegény, ezen az izgalmas világon! :)
