Cuni zúzósabb idejében biztosra vettem, hogy a kutya direkt velem babrál ki. Ma már tudom, hogy nem ő, hanem én magammal, csak a kutyán keresztül. Amíg magunknak tudunk füllenteni, ferdíteni a valóságon, a négylábúakon keresztül átjön a teljes igazság önmagunktól önmagunknak. Mióta ezt tudom és el is fogadom, sokkal kevesebbet bosszankodom a kutyáim és ezen keresztül a saját hibáimon is. Próbálok javítani a hibákon, amin pedig nem tudok, azt elfogadom, mert biztos van oka, hogy miért nem kiírtható.
Egy régebbi kép Cuniról:
Sosem értettem, hogy egyes emberek hogyan lehetnek annyira biztosak mindenben, hogy nem tartanak saját állatot. Az állat nem csak ,,mankó" a betegeknek, hanem olyan is, mint a megelőző kúra.
Blogom ritkult, a kutyáimmal is ritkán vagyok együtt átmenetileg, de nincs nap, hogy ne hiányoznának. Sok mindent un az ember és belefárad a hétköznapokba, most is egy fárasztó hetem van. De a héten Cuni velem van, hazaérkezem a munkából és vár, aztán reggel ismét elindulok a munkába és várja, hogy vigyem őt is. Sajna ő nem jöhet, de mégis olyan jó érzés, hogy amikor kilépek az ajtón, az én hűséges társam mosolyog rám a szemeivel. Nyilván az emberek általában szeretnek otthon lenni, főleg munka után jól esik csak úgy végre otthon lenni, de ha az ember lányát a kutya is várja otthon, hát az csudijó dolog.
Egy régebbi kép Pöpiről is, aki nemsokára 3 éves lesz:
Pöpi is jól van, lassan már igazán megérdemelne valami szipi-szupi programsorozatot, ráférne és rám is, hogy újra sokat legyünk együtt. Dog lévén nála még jobban azt érzem, hogy az élet milyen rövid lehet és tele van váratlan fordulatokkal. De a közös programokra még picit várunk, bár utálok várakozni. Hiszem, hogy a mostani dolgokkal kell élni, amiket az élet kínál, most kell magunkat jól érezni és azokkal lenni, akiket szeretünk. Emiatt bánt is a lelkiismeret, hogy tehetetlen vagyok átmenetileg. De remélem Pöpi megbocsájtja.
Nem szerettem volna a blogomból törölni, hiszen vállalom az összes írásomat, akármilyen is. Most sem tagadom le, hogy mit írtam és hogyan, de mégis töröltem egyet, mert jobb így... nekem. Azt hittem tudok kedves lenni bizonyos helyzetben, de túl elhamarkodottan írtam olyan kedvesen, amennyire valóban nem akartam. Vicces így elolvasni, de igen, így érzem és jobb anélkül a bejegyzés nélkül. A blogot azért írom, mert néha jó visszaolvasni és olyanról is szeretek írni, amit szívesen visszaolvasok, akár jó emlék, akár fájdalmas.
A visszaemlékezés attól érdekes és jó, hogy a számunkra kellemes és kellemetlen dolgokra is vissza tudunk emlékezni. Ez segít minket a további napokban, ez visz előre. A boldogság részeként érzem, hogy ne csak az örömöt éljük át újra és újra, hanem azt is,amikor nincs minden rendben. Az öröm így lesz igazán nagy öröm és talán megbecsültebb is.
